Veszprémy László Bernát válasza Novák Attila cikkére, ami a szombat.org felületén olvasható.
A holokauszt-hasonlatok tudnak sértők és történelmietlenek lenni, de manapság egyre többször érzi azt a holokauszt-kutató történész is, hogy nem feltétlenül alaptalanok. 2023. október 7-én egy a holokauszt óta nem látott mértékű tömegmészárlás történt Izraelben, ahol egyes településeken 24 órán át randalíroztak a Hamász gyilkos terroristái. Jelen sorok írója látta azt a széles nyilvánosság előtt be nem mutatott filmet az Izraeli Kulturális Intézetben, melyet az elkövetők testkamerái és a helyszínelők által készített felvételekből vágtak össze (Bearing Witness). Láttam a rácsoságyban agyonlőtt zsidó kisgyerekek holttesteit, és tavaly szeptemberben személyesen látogattam meg a megtámadott településeket, megnéztem a porig égetett házakat, beszéltem az áldozatok rokonaival.
A Hamász terroristái azért rendeztek tömegmészárlást, mert zsidókat akartak ölni, és az áldozatok azért haltak meg, mert zsidók voltak: a céljuk nyilvánvalóan a zsidóság részének vagy egészének elpusztítása volt, és így nem kell büntetőjogásznak lennünk, hogy felismerjük a népirtásra tett kísérlet tényállását. A holokauszt népirtás volt, így a hasonlat jogos és helytálló. 2024. november 6-án pedig egy modernkori pogromnak lehettünk szemtanúi Amszterdamban. Senki sem gondolta volna, hogy a 21. században, Európában még pogromok fognak történni. Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy (sajnos) történelmi időket élünk, és ebben a helyzetben a zsidóság iránti aggodalom indokolt és egyenesen szükséges.
Az ember azért aggódik, akit szeret, és a zsidóság szeretete tórai parancs (ahavat Yisrael[1]). Az is írva vagyon a Talmudban, hogy minden zsidó felelős minden zsidóért. (Kol Yisrael arevim zeh bazeh[2]). A magyar zsidók szeretik Izraelt és azonosulnak vele, erre utal a CEU által készített, 2017-es felmérés is. A fentieknek tükrében egy aggasztó jelenségre kell felhívni a figyelmet, mely egyre látványosabban jelenik meg a hazai közélet zsidó, illetve zsidóság iránt érdeklődő térfelén. Ez az Izraelt „népirtózó”, „fasisztázó”, „gyarmatosítónak” nevező, illetve a magyar zsidóság „jobbra tolódásáért”, „erőszak-kultuszáért”, „militarizmusáért”, „Izrael-vallásáért”, „antidemokratikus tendenciáiért” ostorozó narratíva.
Itt rögtön szükséges leszögezni, hogy a magyar zsidóság se nem lett „jobboldali” azért, mert szereti Izraelt és aggódik érte, aggódik kint élő barátaiért, rokonaiért, katonáiért, sem pedig „militarista” és „antidemokratikus” nem lett azért, mert a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának katonáiért szurkol, miközben ők életüket kockáztatva hatolnak be a Hamász alagútjaiba, hogy zsidó életeket mentsenek, megváltsák a túszokat (tegyük hozzá, ez is egy micva, pidyon shvuyim[3]). Arról nem is beszélve, hogy Izrael terrorizmus-ellenes háborúja számos más, fontos parancsolatot teljesít (pikuach nefesh[4], milchemet mitzvah[5]).
A zsidóság ezen ősi, a nép történtét évezredek óta átszövő tradícióit, életmódját korlátolt, napi (negatív) politikai tartalmakra leszűkíteni több mint hiba: bűn. Nem tűnik elrugaszkodott hasonlatnak, hogy bizonyos értelemben a harmincas éveket éljük újra. Egyes szerzők – köztük jelen sorok írója – évek óta kongatja a vészharangokat nem csak a szélsőjobboldali (Pittsburgh, Halle), de a szélsőbaloldali és az iszlamista erőszak és extrémizmus miatt is. Európa egy súlyos belső konfliktus felé tart, és könnyen elképzelhető, hogy a zsidóság olyan helyzetben találja magát, hogy egyszerre több harcoló fél is ellenségként kezeli majd. A neves magyarországi cionistát, Szilágyi Dénest idézhetnénk, parafrazeálhatnánk a harmincas évekből: nem kell örülnünk annak, hogy igazunk lett, de ha már igazunk lett, kötelességünk a lehető legjobb helyzetet kiküzdeni magunknak. A magyar zsidóság szinte teljes egésze, irányzattól és politikai oldaltól függetlenül, igen helyesen, szolidaritással, aggodalommal és szeretettel reagált október 7-e óta Izrael és a zsidó nép hányattatásaira. Ez méltatandó dolog, és ha ennyi öröm van az ürömben, hogy a zsidó identitást és szolidaritást legalább erősítették a tragédiák, akkor ezért nem ostorozni, hanem (végre valahára) megdicsérni kellene a magyar zsidóságot.
A helyes válasz október 7-re természetesen nem is a bosszú, nem is a kollektív ítélkezés, és nem a gyűlölet. De ezeket a hangokat én nem hallottam a magyar zsidóság soraiban, csak a végtelen szeretetet és aggódást a Bibasz-gyermekek iránt, és megrázó gyászt halálhírük kapcsán. Megnyugodhatunk: nem kell szégyenkezve olvasnia a magyar zsidóságnak azt sem, ha Izrael bátor katonái likvidálnak egy újabb terrorista vezért, kiszabadítanak egy újabb túszt, vagy a civil lakosságot minél inkább kímélni próbáló, de sajnos elkerülhetetlen bombázásaik során újabb gázai infrastruktúrát tettek használhatatlanná. Mindez egy kiprovokált, elkerülhetetlen, zsidó életek védelmében vívott háború természetes velejárója, mely háborút bármely más ország megvívná állampolgárai érdekében – egyedül Izraelt vonják, vonnák felelősségre jogos önvédelméért. A magyar zsidóság reakciója, tömeghangulata egy zsidó reakció, és ezért nem kell elnézést kérnie vagy magyarázkodnia.
Sajnos Magyarországon is egyre erősebben hallható, látható a nyugati típusú woke anticionizmus fellángolása. Most még talán gyengének tűnnek ezek a hangok – noha bizonyos fórumokon szinte egyedül ez a narratíva olvasható Izraellel kapcsolatban –, de naivság lenne azt gondolni, hogy ez a fajta szélsőség nem szűrődhet be hazánkba is. Legyen az anticionizmus-antiszemitizmus akár iszlamista, akár szélsőjobb vagy -baloldali, hatását, veszélyességét nem szabad alábecsülni. A magyar zsidóság nem „periferiális”, egyike Európa legnagyobb zsidó közösségeinek, helyzetére kiemelt figyelemmel tekint az európai és nyugati közvélemény, szerepe az Izrael létéért vívott harcban a legkevésbé sem érdektelen. Éreznie kell tetteinek súlyát, történelmi szerepét, és helyt kell állnia az Izrael létéért folytatott küzdelemben a diaszpórában is.
A szerző történész, holokauszt-kutató, a Mathias Corvinus Collegium Corvinák folyóiratának főszerkesztője
[1] Mózes III. 19. 18: “…szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”
[2] Szifra Vajikra 26. 37., Szanhedrin 27. 2., Ros hasana 29. 1.
[3] Mózes III. 25. 36. („…hogy élhessen testvéred melletted”), Példabeszédek 24. 11. (Mentsd meg a halálra vitteket…)
[4] Életmentés, amely – három kivételével – felülír minden tórai parancsolatot.
[5] Kötelezően megvívott (pl. az Amalek elleni) háború.
