A XV. század végén a középkori Spanyolország területén élő zsidók előtt két lehetőség állt: elhagyni hazájukat vagy áttérni a keresztény hitre. Ez a helyzet persze nem egyik percről a másikra jött létre, hanem a spanyol zsidók többszáz éves üldöztetése és másodrangú alattvalóként megjelölése előzte meg. Nem csoda hát, hogy 1492-re nagylétszámú „újkeresztény” közösség élt itt, olyan zsidóké, akik különböző okokból – fenyegetések hatására vagy pusztán azért, hogy megőrizzék társadalmi rangjukat és vagyoni helyzetüket – felvették a keresztény vallást. Csakhogy a spanyolok nem lelkesedtek ezekért az áttértekért, más szóval marannusokért, akiknek valahogy sikerült megőrizniük egyedi vonásaikat és gazdagságukat. Azzal az indokkal, hogy a vallásukhoz hűnek maradó zsidók rossz hatással vannak a spanyolokra, az uralkodópár, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella 1492. március 31-én parancsba adták (Alhambra dekrétum), hogy azok a zsidók, akik nem térnek át a keresztény hitre, három hónapon belül hagyják el az országot. Sokan közülük a szomszédos Portugáliába menekültek. Az eredeti egyezmény szerint nyolc hónapig maradhattak volna ott, időközben azonban külföldi kapcsolataik révén részesei lettek az ország gazdasági életének, ezért szemet hunytak a határidőn túlnyúló ott-tartózkodásuk felett.
A spanyol uralkodópárt dühítette a száműzött zsidók sikeres új élete. Néhány évvel a kiűzésük után bosszút álltak: felajánlották az új portugál királynak, I. Mánuelnek lányuk, az anyja nevét viselő Izabella kezét azzal a feltétellel, hogy elűzi a zsidókat. Mánuel aláírta a megállapodást, de esze ágában sem volt betartani, hiszen a zsidók jóvoltából országa jelentősen meggazdagodott. Hogy mégse tűnjön szószegőnek, összehívatta Lisszabon főterén azokat a zsidókat, akik nem voltak hajlandók áttérni. Azt mondták nekik, hogy hajóval elszállítják őket abba az országba, amelyet választanak. Mikor azonban összegyűlt a tömeg, a papok a térre néző erkélyekről szentelt vizet hintettek feléjük, így jelképesen megkeresztelték őket. Egyben tudatták velük, hogy ha vissza akarnak térni a vallásukhoz vagy bármilyen formában gyakorolni akarják azt, akkor máglyára kerülnek. Hasonló tömeges áttérítést végeztek el Portugália több városában.
Az így áttérített zsidók hite megmaradt, de szerettek volna valamilyen módot találni arra, hogy gyerekeiknek továbbadják. Tudták, hogy lehetőségük van szentnek jelölni egy ismert személyiséget, és akkor is imádkozhatnak hozzá, ha az egyház hivatalosan még nem avatta szentté. A választás az ószövetségi Eszterre esett, hiszen sorsuk az övéhez volt hasonló: titkolni kellett kilétüket.
„Nem mondta meg Eszter sem népét, sem származását, mert Mordekháj reá parancsolta, hogy ne mondja meg” (Eszter könyve, 2. 10.).
Santa Esther képmása attól kezdve otthonaik díszévé vált. Az asszonyok gyertyát gyújtottak előtte, a gyerekek pedig, akik előtt nem fedhették fel az igazat, ehhez a képhez imádkoztak anélkül, hogy ismerték volna a purimi történetet.
Idővel az áttérésre kényszerítettek közül sokan Dél-Amerika spanyol és portugál gyarmataira költöztek, abban a hiú reményben, hogy ott nem éri el őket az inkvizíció hosszú keze. Magukkal vitték Szent Esztert és a Santa Esterica nevű új ünnepet, amely hasonló volt purimhoz. Háromnapos böjttel kezdték (az asszonyok felosztották egymás közt), ami talán arra is jó volt, hogy a rájuk kényszerített keresztény életmód gyakorlása felett érzett lelkifurdalásukon enyhítsenek. Nyilvános, vidám ünneplés helyett családi sütés-főzést rendeztek, amit egyben arra használtak ki, hogy az anyák megismertessék lányaikkal a kóser konyha szabályait.
Az ünnep évszázadok múlva is ismert maradt. Népszerűsége a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kezdett csökkenni, amikor Santa Fe érseke kijelentette, hogy nem volt ilyen nevű szent, s hogy a kitalált ünnep a purim mintájára jött létre. Emiatt ma már nem is születnek Esztert szentként ábrázoló alkotások.
