Közvetlenül a S’mot könyvének végén van egy szövegbeli nehézség, amely olyan jelentéktelen, hogy könnyű nem észrevenni, mégis – Rási értelmezése szerint – a zsidó identitás természetére vonatkozó egyik legnagyobb nyomot tartalmazza: megindító tanúságtétel a zsidó lét egyedülálló kihívásáról.

Először is, a háttér. A Hajlék végre elkészült. Építését sok fejezeten keresztül olvashattuk. A pusztában töltött évek egyetlen más eseményét sem ábrázolják ilyen részletesen. Most, Niszán elsején, pontosan egy évvel azután, hogy Mózes azt mondta a népnek, hogy kezdjék meg a kivonulásra való felkészülést, összeállítja a gerendákat és a függönyöket, helyükre teszi a berendezéseket és az edényeket. Félreérthetetlen párhuzam van a Tóra által Mózes munkájának befejezésére használt szavak és azok között, amelyeket I-tenről használ a teremtés hetedik napján:

 

וַיְכַל משֶׁה אֶת הַמְּלָאכָה

És Mózes befejezte [vajchal] a munkát [hamelacha].

 

וַיְכַל אֱלֹקִים בַּיּוֹם הַשְּׁבִיעִי מְלַאכְתּוֹ אֲשֶׁר עָשָׂה

És I-ten a hetedik napon befejezte [vajchal] a munkáját [melachto], amelyet végzett.

 

A következő vers az eredményt mondja ki: Akkor a felhő beborította a gyülekezet sátrát, és az Ö-való dicsősége betöltötte a sátrat.

A jelentés egyszerre világos és forradalmi. A Szentélynek az izraeliták általi létrehozása a világegyetem isteni teremtésének emberi párhuzamát hivatott bemutatni. A világ teremtésével I-ten otthont teremtett az emberiség számára. A Sátor megalkotásával az emberiség otthont teremtett I-ten számára.

Emberi szemszögből nézve I-ten betölti azt a helyet, amit mi teremtünk az Ő jelenlétének. Az Ő dicsősége ott van, ahol mi lemondunk a sajátunkról. Az építkezés hatalmas részletessége azt üzeni, hogy az izraeliták mindvégig I-ten utasításainak engedelmeskedtek, nem pedig a sajátjukat rögtönözték. A „szentnek” nevezett különleges terület az, ahol I-tennel az Ő feltételei szerint találkozunk, nem a miénk szerint. Mégis ez is I-ten módszere arra, hogy méltóságot adjon az emberiségnek. Mi vagyunk azok, akik az Ő otthonát építjük, hogy Ő betölthesse azt, amit mi készítettünk. Egy híres film szavaival élve: „Ha megépíted, el fog jönni.”[1]

A Beresit azzal kezdődik, hogy I-ten megteremti a kozmoszt. A S’mot azzal ér véget, hogy az ember megalkotja a mikrokozmoszt, egy miniatűr és szimbolikus univerzumot. Így a Teremtés-Exodus teljes elbeszélése egyetlen hatalmas ív, amely az I-ten által betöltött tér fogalmával kezdődik és végződik, azzal a különbséggel, hogy kezdetben a munkát I-ten, mint a Teremtő végzi. A végét pedig a férfi- és a nő-teremtők végzik. Az egész bonyolult történelem egy olyan történet, amelynek egyetlen átfogó témája van: a teremtés hatalmának és felelősségének átadása a mennyből a földre, I-tentől az emberiségnek nevezett istenképmásra.

Ez a háttér. A könyv utolsó versei azonban a továbbiakban a „dicsőség felhője” és a Hajlék közötti kapcsolatról szólnak. A Sátor, mint emlékszünk, nem volt egy rögzített építmény. Úgy készült, hogy hordozható legyen. Gyorsan le lehetett bontani, és a részeit vinni lehetett, amikor az izraeliták útjuk következő állomására indultak. Amikor eljött az idő, hogy az izraeliták tovább induljanak, a felhő a gyülekezet sátrában lévő nyugvóhelyéről a táboron kívülre költözött, jelezve, hogy merre kell most továbbmenniük. A Tóra így írja le ezt:

Amikor a felhő felszállt a Sátor fölül, az izraeliták tovább indultak minden útjukon, de ha a felhő nem szállt fel, akkor nem indultak el addig a napig, amíg fel nem szállt. Így volt az Ö-való felhője nappal a Hajlék fölött, éjszaka pedig tűz volt a felhőben, Izrael egész házának szeme láttára, minden útjukon[2].

Van egy apró, de jelentős különbség a (בְּכֹל מַסְעֵיהֶם) – bechol masz’éhem, „minden útjukon” kifejezés két előfordulása között. Az első esetben a szavakat szó szerint kell érteni. Amikor a felhő felszállt és tovább haladt előre, az izraeliták tudták, hogy útra kelhetnek. A második esetben azonban nem lehet szó szerint venni őket. A felhő nem volt a Sátor felett minden útjuk során. Éppen ellenkezőleg: csak akkor volt ott, amikor megszakították az utazást, és helyette tábort vertek. Az utazások alatt a felhő tovább haladt előttük.

Ezt figyelembe véve Rási a következő megjegyzést teszi:

A helyet, ahol tábort ütöttek, úgy is nevezik, hogy „mászá” – utazás, mivel a táborhelyről mindig újra elindultak egy új útra, ezért nevezik mindegyiket „utazásnak”.

Rási a következő kifejezést – „a helyet, ahol táboroztak, útnak is nevezik” – néhány rövid szóban foglalta össze. Mindaddig, amíg nem értük el a célunkat, még a pihenő helyét is utazásnak nevezzük – mert tudjuk, hogy nem vagyunk ott örökké. Van még egy út, amit meg kell tennünk. Robert Frost költő szavaival élve:

 

Az erdő gyönyörű, sötét és mély.

De ígéreteim vannak, amelyeket be kell tartanom,

és mérföldeket kell még megtennem, mielőtt elalszom.

 

Zsidónak lenni annyi, mint utazni és tudni, hogy itt, ahol vagyunk, csak egy pihenőhely, ez még nem az otthon. Nem az határozza meg, hogy itt vagyunk, hanem az a tudat, hogy végül – egy nap, egy hét, egy év, egy évszázad, néha egy évezred után – tovább kell majd mennünk. Így lett a hordozható Hajlék, még inkább, mint a jeruzsálemi Templom, a zsidó élet szimbóluma.

Miért? Mert az ókori világ istenei egy hely istenei voltak: Sumeria, Memphisz, Moáb, Edom. Volt egy meghatározott területük. A teológia a földrajzhoz kapcsolódott. Itt, ezen a szent helyen, amelyet a zikkurat vagy a templom tett pompássá, a törzs vagy az állam istenei uralkodtak és gyakorolták a hatalmat a város vagy a birodalom felett. Amikor a fáraó azt mondja Mózesnek: „Ki az Ö-való, hogy engedelmeskedjek Neki, és elengedjem Izraelt? Nem ismerem az Ö-valót, és nem engedem el Izraelt”[3], azt jelenti – itt én vagyok a szuverén hatalom. Egyiptomnak megvannak a maga istenei. A határain belül egyedül ők uralkodnak, és ezt a hatalmat rám, a földi képviselőjükre ruházták át. Lehet, hogy valóban létezik Izrael I-tene, de az Ő hatalma és tekintélye nem terjed ki Egyiptomra. Az isteni szuverenitás olyan, mint a politikai szuverenitás. Vannak határai. Van térbeli elhelyezkedése. Egy helyhez van kötve a térképen.

Izraellel újjászületik egy régi-új eszme (a Tóra szerint Ádámig és Káinig, Ábrahámig és Jákobig nyúlik vissza, akik mindannyian száműzetést szenvedtek): hogy I-ten, Aki mindenhol jelen van, bárhol megtalálható. Ő az, Akit Morris Berman „vándorló I-tennek” nevez. Ahogy a sivatagban az Ő dicsőség-felhője kísérte az izraelitákat hosszú és kanyargós útjukon, úgy – mondják a rabbik – „amikor Izrael száműzetésbe ment, az isteni jelenlét is velük tartott”. I-tent nem lehet egy meghatározott helyre korlátozni. Még Izraelben is az Ő jelenléte a nép között attól függött, hogy engedelmeskedtek-e az Ő szavának. Ezért nincs olyan, hogy fizikai biztonság, a biztos tudat, hogy itt vagyok és itt maradok. Ahogy Dávid mondta a 30. zsoltárban:

Amikor biztonságban éreztem magam, azt mondtam: „Soha nem fogok megrendülni.” …de amikor elrejtetted arcodat, megijedtem. A biztonság nem a helyhez, hanem a személyhez tartozik, nem egy fizikai térhez a föld felszínén, hanem egy lelki térhez az emberi szívben. Ha valami felelős a zsidó identitás páratlan erejéért azokban a hosszú évszázadokban, amikor szétszóródtak a világban, és mindenütt kisebbségben voltak, akkor ez az a fogalom, amelynek a zsidók és a judaizmus a galut, a száműzetés nevet adta. Az ókori és a modern világ nemzetei között egyedülálló módon, kevés kivételtől eltekintve nem tértek át az uralkodó hitre, és nem asszimilálódtak az uralkodó kultúrához. Ennek egyetlen oka az volt, hogy soha nem tévesztettek össze egy adott helyet az otthonnal, az ideiglenes helyet a végső célállomással. „Most itt vagyunk” – mondjuk a széder szertartás elején – „de jövőre Izrael földjén”.

A zsidó törvények szerint (Jore Déá 286:22), aki Izraelen kívül bérel házat, csak harminc nap után köteles mezuzát elhelyezni. Addig ugyanis még nem tekinthető lakásnak. Csak harminc nap után válik, de facto otthonná. Izraelben viszont, aki házat bérel, azonnal köteles (משום יישוב ארץ ישראל) – mishum jishuv eretz Jiszráél, „Izrael földjének betelepítésének parancsa miatt”. Izraelen kívül a zsidó élet egy út, egy ösvény, egy útvonal. Még a táborozást, a pihenő helyét is útnak nevezik. A Királyok első könyvének 19. fejezetében van egy csodálatos jelenet. Az idős Élijáhu találkozik I-tennel a hegyen, egy „csendes kis hangban”, amely a szelet, a földrengést és a tüzet követi. I-ten azt mondja neki, hogy Elisát kell kineveznie utódjául. Ő ezt meg is teszi:

Élijáhu tehát elment onnan, és megtalálta Elisát, Sáfát fiát. Tizenkét igás ökörrel szántott, és ő maga hajtotta a tizenkettedik igáspárt. Élijáhu odament hozzá, és köpenyét rávetette. Elisa ekkor otthagyta az ökreit és Élijáhu után szaladt. „Hadd adjak búcsúcsókot apámnak és anyámnak” – mondta – „aztán veled megyek”. „Menj vissza” – felelte Élijáhu. „Mit tettem veled?” Elisa tehát otthagyta őt, és visszament. Fogta az igás ökreit, és levágta őket. A szántóeszközöket elégette, hogy megfőzze a húst, és odaadta az embereknek, akik megették. Aztán elindult, hogy kövesse Élijáhut és a kísérője lett.

Elisa nem számított a hívásra. Mégis késedelem nélkül mindent felad, hogy kövesse Élijáhut. Szinte mintha megrémülne a fiatalabb férfitól támasztott követelés merészségétől, Élijáhu mintha az utolsó pillanatban meggondolná magát: „Menj vissza. Mit tettem veled?” (Itt visszhangja van egy korábbi történetnek, amelyben Naomi megpróbálja meggyőzni Ruthot, hogy ne kövesse őt: „Menjetek vissza mindannyian, anyátok házába … Térjetek haza, leányaim, miért jönnétek velem?” Mindkét esetben Ruth és Elisa azzal bizonyítják hivatásukat, hogy nem hagyják magukat lebeszélni). Joseph Soloveitchik rabbi „A hit magányos embere” című esszéje végén mélyen megindító elemzést ad a találkozásról:

„Elisa egy nagytiszteletű közösség tipikus képviselője volt. Egy jómódú földműves fia volt, egy vagyonos ember, akinek az érdekei az evilági, anyagi javak, mint a termés, az állatállomány és a piaci árak körül összpontosultak… Mi volt a közös ebben a magasztos emberben és Élijáhuban, a magányos prófétában, I-ten bajnokában, a királyok ellenfelében, aki idegenként járta végig Somron nyüzsgő városait…?

 

Milyen kötelék lehetett egy önelégült gazda, aki élvezte a tanyáját, és a szőrös ruhás férfi között, aki a semmiből jött, és végül eltűnt a titokzatosság fátyla alatt? [Mégis] búcsút vett apjától és anyjától, és végleg eltávozott otthonukból. Akárcsak a gazdája, ő is hontalanná vált. Ősapjához, Jákobhoz hasonlóan „kóbor arámi” lett, aki a vereséget és a megaláztatást szeretettel és hálával viselte… Elisa valóban magányos volt, de magányában találkozott a Magányossal, és felfedezte a magányos ember és a transzcendentális magány mélységeiben tartózkodó I-ten egyedülálló szövetségi konfrontációját.

Ez a jelenet 1948-51-ben újra és újra megismétlődött, amikor az arab országokban – Maghreb, Irak, Jemen – élő zsidó közösségek egymás után búcsút mondtak otthonaiknak, amelyekben évszázadok óta éltek, és Izraelbe távoztak. 1990-ben a Dalai Láma, aki 1951 óta tibeti száműzetésben élt, meghívta zsidó tudósok egy csoportját, hogy látogassák meg őt Észak-Indiában. Felismerve, hogy neki és követőinek sok évet kell eltölteniük, mielőtt hazatérhetnek, elgondolkodott a kérdésen: „Hogyan tartja fenn magát egy életforma távol az otthonától?”. Rájött, hogy egy csoport mindenekelőtt szembesült ezzel a problémával és meg is oldotta azt: a zsidók. Ezért hozzájuk fordult tanácsért (a történetet Roger Kamenetz: „Zsidó a lótuszban” című könyvében olvashatjuk).

Hogy a zsidó válasz – amely a történelem I-tenébe vetett hithez kapcsolódik – alkalmazható-e a buddhizmusra, az vitatható, de a találkozás mégis lenyűgöző volt, mert megmutatta, hogy még a Dalai Láma, egy a zsidóságtól távol álló csoport vezetője is elismerte, hogy van valami páratlan a zsidóság azon képességében, hogy a szétszóródás ellenére is hűséges maradt létezésének feltételeihez, soha nem veszítve el a hitét, hogy egy napon a száműzöttek visszatérnek földjükre.

Hogy ez hogyan és miért történt, az benne van Rási egyszerű szavaiban a S’mot végén. A zsidók még nyugalomban is tudták, hogy egy napon le fogják bontani a sátraikat, le kell bontaniuk a sátorhelyeiket és tovább kell menniük. „Még a táborozást is utazásnak nevezik”. Az a nép, amelyik soha nem hagyja abba az utazást, az nem öregszik, nem fásul el, nem válik önelégültté. Lehet, hogy az itt és most-ban él, de mindig tudatában van a távoli múltnak és a még előtte álló jövőnek. „De ígéreteim vannak, amiket be kell tartanom”.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1] Baseball álmok (1989)

[2] 2M40/36-38

[3] 2M5/2