1150-ben a norwichi katedrálisban élő Thomas of Monmouth bencés szerzetes elkezdett dokumentumokat és bizonyítékokat gyűjteni egy könyvhöz. Az általa összeállított elbeszélés szerint 1144-ben egy William nevű fiú, aki Norwich városból származott és tímárnak tanult, szakmai gyakorlata keretében meghívást kapott egy gazdag zsidó otthonába, és néhány napig ott is maradt. A ház tulajdonosa, a város egyik vezető bankárja utasítására Williamet elrabolták, megkínozták „minden kínzással, amin Jézus keresztülment”, és végül meggyilkolták. Holttestét a város zsidói a közeli erdőbe hurcolták, fejére töviskoronát tettek, nyaka köré szorosan kötelet tekertek, száját bekötötték. Mindezek után felakasztották egy fára és ott hagyták napokig, amíg arra járók megtalálták a holttestet. Mivel a gyilkosságot Jézus halálának lemásolásával követték el – érvelt Thomas –, a 12 éves Williamet be kell iktatni a szentek sorába.
Thomas of Monmouth könyve húsz évvel az eset után készült el. Vita et Passione Sancti Willelmi Martyris Norwicensis – A mártír Norwich-i Szent Vilmos élete és passiója – címmel adták ki. Először Angliában, majd Franciaországban és Európa-szerte terjesztették. A szerzőt a könyv megírásában egy Theobald nevű zsidó származású, keresztény hitre áttért szerzetes segítette, ezért Thomas úgy vélte, hogy betekintést nyert a zsidóság rejtelmeibe. Theobald azt állította, hogy a Zsidók Tanácsa minden évben összeül és kiválaszt egy országot, ahol peszach előtt szertartásosan meggyilkolnak egy keresztény gyermeket, mivel ez közelebb hozza a Messiás eljövetelét. 1144-ben, William halálának évében Angliát választották. Ennek a hamis tanúságtételnek köszönhetően Thomas elbeszélése egyfajta megerősítést kapott, és a keresztény gyermekek zsidók általi rituális meggyilkolásával kapcsolatos véres összeesküvés meghonosodott az európai képzeletben. Ezek után több megoldatlan gyerekgyilkosságot a zsidóknak tulajdonítottak.
A zsidók véres összeesküvéséről szóló elmélet elterjedésével a középkori Európában egy állandó minta jött létre: valahányszor egy keresztény gyermek holttestét találták meg, a környékbeli zsidókra terelődött a gyanú. A vádak többnyire a peszachot megelőző hetekben merültek fel, vagy néha akár az azt 30 nappal megelőző purim alkalmával. Cecil Roth angol történész (1899–1970) a purimi vérvádat a gonosz Hámánt jelképező bábu felakasztásának szokásával hozta összefüggésbe, amire a keresztények Jézus és az őt követő ifjak megölésének szimbólumaként tekintettek.
A peszachról és a gyermekek meggyilkolásáról szóló összeesküvés miatti atrocitások arra kényszerítették a zsidó vezetőket, hogy megoldásokat keressenek a jelenség leküzdésére. Volt olyan álláspont is, amely szerint a gyanú árnyékának elkerülése céljából mellőzni kell a peszachi asztalnál vörösbor fogyasztását.
A norwich-i eset óta világszerte végigkísérték a történelmet a vérvádak. Magyarországon elég, ha csak a legismertebbre, az 1883-ban lezajlott tiszaeszlári perre gondolunk, amelyre egy Solymosi Eszter nevű lány 1882-ben, ugyancsak peszach előtt történt titokzatos eltűnése nyomán került sor. A vádlottakat védő Eötvös Károlynak köszönhetően bebizonyosodott, hogy a lány nem rituális gyilkosság áldozata lett, hanem vízbe fulladt. A felmentő ítélet ellenére azonban a mai napig vannak, akik hisznek a zsidók bűnösségében.
