Nádáv és Ávihu, Áron két legidősebb fiának története, akik a Szentély felszentelésének napján haltak meg, az egyik legtragikusabb a Tórában. Nem kevesebb, mint négy alkalommal történik rá utalás. Egy olyan nap, amelynek nemzeti ünnepnek kellett volna lennie, mély gyásszá változott. A gyászoló Áron nem tudott beszélni. A táborra és a népre gyászos hangulat borult. I-ten megmondta Mózesnek, hogy veszélyes az isteni jelenlét a táborban (2M33/3), de még Mózes sem sejthette, hogy valami ilyen súlyos dolog történhet. Mit csinált rosszul Nádáv és Ávihu?

A bölcsek rendkívül sokféle értelmezést adtak. Egyesek szerint arra törekedtek, hogy ők vezessék a népet, és türelmetlenül várták Mózes és Áron halálát. Mások szerint az volt a bűnük, hogy soha nem házasodtak meg, mivel minden nőt méltatlannak tartottak magukhoz. Mások a bűnt a részegségnek tulajdonítják. Megint mások azt mondják, nem kértek útmutatást, hogy mit kell és mit nem szabad ezen a napon tenniük. Még egy további magyarázat szerint bementek a Szentek Szentjébe, amit csak a főpapnak volt szabad megtennie.

A legegyszerűbb magyarázat azonban az, amelyet a szöveg kifejezetten megad.

Idegen tűzzel áldoztak, amely nem volt megparancsolva (3M10/1)

 Miért tettek volna ilyesmit? És miért volt ez ilyen súlyos hiba?

A lélektanilag legértelmesebb magyarázat az, hogy a pillanat hangulata ragadta el őket. Egyfajta extázisban cselekedtek. Magával ragadta őket a puszta izgalom, amit Ávrahám gyermekeinek történetében az első kollektív imaház felavatása okozott, viselkedésük spontán volt. Valami extra, parancs nélküli dolgot akartak tenni, hogy kifejezzék vallási buzgalmukat.

Mi volt ezzel a baj? Mózes spontán cselekedett, amikor az Aranyborjú bűne után összetörte a táblákat. Évszázadokkal később Dávid spontán cselekedett, amikor táncolt, amikor a frigyládát Jeruzsálembe vitték. Egyiküket sem büntették meg a viselkedésükért (bár Michál megdorgálta férjét, Dávidot tánca után). Miért érdemelt Nádáv és Ávihu ilyen súlyos büntetést?

A különbség az volt, hogy Mózes próféta volt, Dávid király, Nádáv és Ávihu viszont papok voltak. A próféták és a királyok néha spontán cselekszenek, mert mindketten az idő világában élnek. Kialakul bennük az idő intuitív felfogása. Megértik a pillanat hangulatát, és azt, hogy az mit kíván. Számukra a ma nem tegnap, és a holnap megint más lesz. Ez arra készteti őket, hogy időről időre spontán cselekedjenek, mert a pillanat ezt kívánja.

Mózes tudta, hogy csak valami olyan drámai dolog, mint a táblák összetörése, képes észhez téríteni a népet, és megértetni velük, hogy milyen súlyos a bűnük. Dávid tudta, hogy a frigyláda melletti tánc kifejezi az embereknek a történtek jelentőségét, hogy Jeruzsálem nemcsak politikai főváros, hanem a nemzet szellemi központja is lesz. A pontosan megítélt spontaneitás e cselekedetei alapvető fontosságúak voltak a nép sorsának alakításában.

A papoknak azonban egészen más szerepük van. Ők egy olyan világban élnek, amely időtlen, történelmietlen, amelyben semmi lényeges nem változik. A napi, heti és éves áldozatok mindig ugyanazok. A hajlék szolgálatának minden elemét saját részletes szabályai kötötték, és semmi jelentős dolog nem volt a pap belátására bízva.

A pap volt a rend őre. Az ő feladata volt a határok fenntartása a szent és a világi, a tiszta és a tisztátalan, a tökéletes és a tökéletlen, a megengedett és a tiltott között. Az ő területe volt a szent, azok a pontok, ahol a végtelen és örökkévaló belép a véges és halandó világába. Ahogy I-ten mondja Áronnak a parasánkban:

„Különbséget kell tenned a szent és a profán, a tisztátalan és a tiszta között, és meg kell tanítanod az izraelitákat mindazokra a törvényekre, amelyeket az Ö-való Mózes által közölt velük”. (3M10/ 10-11)

A kohén kulcsigéi a (להבדיל) lehávdil, megkülönböztetni, és a (להורות) lehorot, tanítani. A kohén különbséget tett, és megtanította a népet, hogy hasonlóképpen cselekedjenek.

A papi hivatásnak az volt a feladata, hogy emlékeztesse az embereket arra, hogy vannak határok. A világegyetemnek rendje van, és ezt tiszteletben kell tartanunk. A spontaneitásnak nincs helye a pap életében vagy a Szentély szolgálatában. Ez az, amit Nádáv és Ávihu nem tartott tiszteletben. Lehet, hogy ez apró vétségnek tűnt, de valójában mindannak a negligálása volt, amit a Sátor és a papság jelentett.

Vannak határok. Erről szól Ádám és Éva története az Édenkertben. Miért vette volna I-ten a fáradságot, hogy két fát teremtsen, az Élet és a Tudás fáját, amelyekről az embereknek tilos enniük? Miért mondta el az embereknek, hogy mik ezek a fák, és mire képesek a gyümölcsük? Miért tette ki őket a kísértésnek? Ki ne vágyna a tudásra és az örök életre, ha ezeket pusztán egy gyümölcs elfogyasztásával megszerezhetné? Miért ültették ezeket a fákat egy olyan kertbe, ahol az emberek nem tudták nem észrevenni? Miért állították Ádámot és Évát olyan próbatétel elé, amelyet valószínűleg nem tudtak volna kiállni?

Hogy megtanítsa nekik és nekünk, hogy még az Édenben, a Paradicsomban is vannak határok. Vannak bizonyos dolgok, amiket megtehetünk, másokat szeretnénk megtenni, de nem szabad.

A klasszikus példa erre a környezetvédelem. Ahogy Jared Diamond dokumentálta a Guns, Germs and Steel és a Collapse című könyveiben, szinte bárhová is tette be a lábát az ember, a pusztítás nyomát hagyta maga után. A földeket a kimerülésig megművelték, az állatokat pedig a kihalásig levadászták. Mindezt azért tették, mert nem volt az elméjükbe és a szokásaikba beágyazva a határok fogalma. Innen ered a környezeti etika kulcsfogalma, a fenntarthatóság, ami azt jelenti, hogy a Föld erőforrásainak kizsákmányolását olyan mértékben korlátozzuk, hogy azok képesek legyenek megújulni. E korlátok be nem tartása azt eredményezi, hogy az embereket száműzik saját Édenkertjükből.

A környezetet fenyegető veszélyekkel és az éghajlatváltozás veszélyeivel már régóta tisztában vagyunk, minden bizonnyal az 1970-es évek óta. Az emberiség által a fogyasztás, a környezetszennyezés, az élőhelyek pusztulása és hasonlók korlátozására hozott intézkedések azonban többnyire túl kevésnek bizonyultak, és túl későn jöttek. A BBC 2019-es, a britek erkölcsi hozzáállását vizsgáló felmérése azt mutatta, hogy annak ellenére, hogy az emberek többsége felelősséget érez a bolygó jövőjéért, ez tetteikben nem tükröződik. Az emberek 71 százaléka úgy vélte, elfogadható az autózás, amikor ugyanolyan egyszerű lenne gyalogolni. Az emberek 65 százaléka tartotta elfogadhatónak az eldobható evőeszközök és tányérok használatát.[1]

Christopher Lasch Az igazi és egyetlen mennyország című könyvében azzal érvelt, hogy a tudományos forradalom és a felvilágosodás felruházott bennünket azzal a hittel, hogy nincsenek határok, hogy a tudomány és a technológia minden általuk teremtett problémát megold, és a Föld a végtelenségig termeli majd a bőséget.

A progresszív optimizmus alapjában véve az emberi hatalom és szabadság természetes korlátainak tagadásán nyugszik, és nem sokáig maradhat fenn egy olyan világban, amelyben e korlátok tudatosítása elkerülhetetlenné vált.”[2]

Ha elfelejtjük a korlátokat, végül elveszítjük a paradicsomot. Erre figyelmeztet Ádám és Éva története.

Az inflációról szóló 1976-os könyvének, a The Reigning Error (Az uralkodó tévedés) egyik figyelemre méltó passzusában William Rees-Mogg ékesszólóan beszélt a zsidó törvények szerepéről a zsidó túlélés biztosításában. Ezt azáltal tette, hogy megfékezte a nép energiáit – a zsidók, mint mondta, „elektromos energiájú nép, mind a személyiség, mind az elme tekintetében”. Az atomenergia szerinte mérhetetlenül erős, ugyanakkor megfékezésre szorul.

Majd ezt mondja:

Ugyanígy a zsidó nép energiáját is egy másfajta tartályba, a törvénybe zárták. Ez úgy működött, mint egy palack, amelyben a szellemi és intellektuális energiát meg lehetett tartani; csak azért, mert meg lehetett tartani, lehetett használni. Nem pusztán szétrobbant vagy szétszóródott; folyamatos erőként hasznosították… A bezárt energia meghatározatlan ideig hajtóerő lehet; a kontrollálatlan energia csupán egy nagy és általában pusztító erejű bumm. Az emberi természetben csak a fegyelmezett energia hatékony.[3]

Ez volt a kohén szerepe, és ez a halacha folyamatos szerepe. Mindkettő a korlátok kifejezése: szabályok, törvények és megkülönböztetések. Korlátok nélkül a civilizációk olyan fellángolóak és rövid életűek lehetnek, mint a tűzijáték. A túléléshez meg kell lelni a módját annak, hogy az energiát úgy fékezzék meg, hogy az fennmaradjon, és ne csökkenjen. Ez volt a pap szerepe, és ezt árulta el Nádáv és Ávihu azzal, hogy a spontaneitást oda vitték, ahová nem való. Ahogy Rees-Mogg mondta,

a kontrollálatlan energia csupán egy nagy és általában pusztító erejű bumm

A tanulság mindezekből az, hogy vissza kell szereznünk a határok érzékét, mert az egyre nagyobb jólét irányíthatatlan keresésével veszélyeztetjük a bolygó jövőjét, és eláruljuk a még meg nem született generációkat. Vannak olyan dolgok, mint a gyümölcs, amit nem szabad megennünk, és a tűz, amit nem szabad meggyújtanunk.

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1]  https://www.bbc.co.uk/mediacentre/latestnews/2019/year-of-beliefs-morality-ethics-survey-2019.

[2] Christopher Lasch, The True and Only Heaven: Progress and its Critics, WW Norton, 1991, 530.

[3] William Rees-Mogg, The Reigning Error: The Crisis of World Inflation, Hamish Hamilton, 1974, 12.