A Zenobia nevű komphajóról, amelyet a roncsok roncsaként is emlegetnek és szerepel a világ tíz legérdekesebb elsüllyedt hajójának listáján, több felvétel készült a víz alatt, mint felette. Nem csoda, hiszen fiatalon érte a szerencsétlenség: néhány hónappal vízre bocsátása után, első hivatalos útján süllyedt el a ciprusi partok közelében, Larnaka kikötőjével szemben 45 évvel ezelőtt, 1980. június 7-én, az egyik kiegyenlítő tartályban számítógépes hiba miatt felgyűlt vízmennyiség miatt. Nevezik a Közel-Kelet Titanic-jának is, bár ennek az esetnek nem voltak halálos áldozatai.
Az elsüllyedt hajóhoz kapcsolódó történet főszereplője három izraeli férfi: Shmulik Mashiach búvároktató, aki aztán 1984-85-ben Szudánban a Moszad megbízásából búvárklubot működtetett az etióp zsidók Izraelbe szállításának álcájaként, Dani Endlich, szintén oktató és Shimshon Masiach, a kétezres évek elején világhírűvé vált Nimrod Mashiach szörfös apja. Dani nem zsidó lányt vett feleségül, és mivel Izraelben nincs polgári esküvő, bevett szokás szerint Ciprusra utaztak a szertartás lebonyolítására. Az esemény után hárman együtt ültek egy étteremben. Feltűnt nekik, hogy a pincér, aki egyben a tulajdonos fia is volt, profi búvárórát visel, de kiderült, hogy nem képzett búvár, csak az úgynevezett szabadtüdős merülésnek hódol. Beszélgetés közben, néhány pohár ital után elmesélte, hogy egy barátja hamburger nagyságú aranypénzeket talált a víz alatt. Aki ismerte az akkori ciprusi hamburgert, tudja, hogy jóval kisebb az eredetinél, de egy ilyen nagyságú érme, akár csak aranyárban számolva, jókora értéket jelent. Szó szót követett, majd az izraeliek egy intenzív búvárképzésre magukkal vitték új ismerősüket, hogy visszatérve együtt nekiálljanak a kincskeresésnek.
Csakhogy a pincér barátját a jelek szerint a rendőrök igencsak megfélemlítették, mert még a végül felajánlott 80 százalék részesedésért sem volt hajlandó felfedni a kincs lelőhelyét. Ennek ellenére mégis nekiláttak, de néhány napi hiábavaló próbálkozás után feladták a keresést. Viszont, ha már ott voltak, gondolták, közelebbről szemügyre veszik a néhány nappal azelőtt elsüllyedt Zenobiát azzal a nem titkolt szándékkal, hátha találnak ott mozgatható és értékesíthető tárgyakat, amelyek eladásából legalább az útiköltségüket megtéríthetnék. Miután a helyiek közül senkit nem találtak, aki hajójával elvitte volna őket a helyszínre, kibéreltek egy hajót legénység nélkül, és maguk vágtak neki az útnak. A víz olyan tiszta volt, hogy már messziről lehetett látni a Zenobiát. Lehorgonyoztak, behatoltak az elsüllyedt hajóba és keresgélni kezdtek. Nemsokára azonban megjelentek a rendőrök, és a felszínre parancsolták őket.
Miközben a rendőrök rájuk szegezték a fegyvereiket, az egyik közülük megpróbálta elvenni a drága, víz alatti fotózásra alkalmas kamerájukat. Nem adták, úgyhogy elég durva volt a folytatás. Külön-külön kihallgatószobákba vitték őket, elcsattant néhány pofon is. A vád az volt ellenük, hogy Moszad-ügynökök, ami akkor még nem volt igaz. Nyolc óra elteltével engedték el őket azzal, hogy a szíriai hírszerzés emberei várnak rájuk, ezek elől azonban kalandos módon megszöktek. Egész éjszaka kocsikáztak, csak egy benzinkútnál álltak meg enni valamit. Másnap, mikor befutott a kikötőbe Haifáról egy izraeli hajó, egyszerűen túlhajtva az ellenőrző ponton, sikerült feljutniuk rá. Hazaérve el akarták mesélni a történetet a tengerészet hírszerző osztályán, de ott csak legyintettek, hogy már mindenről tudnak.
Később Andreas Panayiotou, egy ciprusi családból származó brit befektető megvásárolta a Zenobia roncsát, és csoportos búvártúrákat kezdett szervezni a helyszínre. Forgalmát jelentősen növelte az állítólagos Moszad-ügynökökről mesélt történet.
