A fenti címmel rendeztek gálaestet a budapesti Pataky Művelődési Házban 2007. július elsején, Spéter Erzsébet 92. születésnapján. Alig több, mint másfél hónap múlva a kalandos életutat bejárt ismert mecénás, a nevét viselő díj alapítója otthonában elhunyt.
Mintegy húsz évvel korábban a Magyar Ifjúság 1987/3. számában Gubcsi Lajos a szerkesztőség nevében ezt írta az Erzsébet-díjról: „Nem nevezzük nagy eseménynek…” Ennek ellenére csaknem egy teljes oldalon át sorolja kifogásait. Merthogy Magyarország „nem olyan”, a legtöbb itt élő embernek „van gerince, tartása, méltósága. Elutasítja a sznobizmust, a túl sűrű levegővételt (lihegést), a külföldről jövő dolgok, ügyek, dollárok és buzgalmak kritikátlan átvételét.”
A KISZ (a mai ifjúság kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség) folyóiratánál jóval barátságosabb hangnemben ír a díjról és alapítójáról, Spéter Erzsébetről pl. a Magyar Hírlap vagy a Képes 7. Ez a megosztottság 1987–’94 között, az alapítástól a megszűnésig végigkísérte a díjat nem csak a sajtó, de – akár közvetlenül érintett – művészek és irodalmárok részéről is.
Az általa madárfészek-zulukaffer-fejtető-kontyrakás néven emlegetett frizurájáról, turbánjairól és erőteljesebb kifejezésektől sem mentes, lassú, jól artikuláló beszédéről ismert hölgy 1915. július 1-jén született Besztercén, erdélyi zsidó családban. Az irodalom gyerekkorától az élete része volt. Felnőttként többször emlegette, hogy édesanyja németül szavalt otthon Goethe verseket, és miután Kolozsvárra költöztek, gyakran jártak színházba. Későbbi élete minden állomásán – Párizsban, Bécsben vagy New Yorkban – mindig volt színházbérlete.
1956 végén települt át Magyarországra. Annak ellenére, hogy hat nyelven beszélt, mixernőként helyezkedett el a Duna bárban, majd a Balatonnál pincérkedett. Ezután Tamási Áron segítségével üzletkötői állást kapott, így sikerült beutaznia Európát, majd eljutott New Yorkba is, ahol találkozott Henry Spéterrel, másodunokatestvérével, akivel gyerekkoruk óta nem látták egymást. Ő lett a harmadik férje, és halála után kettőjük nevére létesítette 200 ezer dolláros alapítványát. A kamatjából alapított díjból neves magyar színészek, írók, újságírók, operaénekesek és a művészvilág egyéb kiválóságai részesültek, mégpedig közönségszavazat alapján. Ennek tulajdonítható, hogy volt, aki háromszor nyerte el a díjat, amelynek megalapítása előtt Erzsébet 20 ezer dollárt adományozott a Nemzeti Színház építésére. Nemes gesztusáért cserébe azt kérte, hogy ha felépül a színház, nevezzék el róla a büfét. Kívánsága nem teljesült.
Bármennyire politikamentesnek szánta a díjat, nem tudta elkerülni a támadásokat, különösen, miután megalapította a Sylvania-díjat, amelyet a Magyarországon kívül élő legnépszerűbb magyar színésznek ítéltek oda. A művészvilágból többen védelmére keltek, élükön Haumann Péterrel. Része volt a kritikákban megjelenésének is, hiszen azokban az években hazai körökben még nem volt annyira elfogadott az extravagáns külső. A színes szórakoztató műsor kíséretében megrendezett díjkiosztó gálák ennek ellenére rangos eseményeknek számítottak; az elsőre a Vigadóban került sor.
Öregkorát szerény anyagi körülmények között, betegen, állandó gondozásra szorulva töltötte. 2007. augusztus 17-én hunyt el. A Kozma utcai zsidó temetőben nyugszik; sírkövén a héber felirat idézet a Példabeszédek könyvéből (31. 12.): „Jót tett vele s nem rosszat életének minden napjaiban”. Emlékét a solymári városházán Rumán Sándor szobrászművész 1996-ban készített Galamb-Erzsébet című domborműve őrzi. A művész négy indokkal magyarázta a szokatlan megjelenítést: a szobor sugározza az időn győzedelmeskedő erőt, a pávagalamb a testi szépséget jelképezi, a görög oszlopfő a múzsáknak járó Parnasszust jelzi, végül az olajág a béke jele, amely a legnagyobb kitüntetésként megilleti Erzsébetet.
Források:
Magyar Hírlap melléklet, 1987. nov. 14.
