Kedves János,

Hihetetlen számomra, ahogy ezeket a sorokat írom, hogy ettől kezdve múlt időben kell beszélnem rólad. Alig pár hete találkoztunk a Váci zsinagógában, ahol egy méltó mártírmegemlékezést tartottál a Holokauszt helyi áldozatairól. Örömmel vettem rajta részt, felemelő és lélekmelengető esemény volt. Ott álltál az összegyűlt tömeg előtt, tervekkel, testben talán gyengébben, de szellemben és lélekben erősebben, mint a legtöbb ember. Új vágyaid és projektjeid helyett mostantól szeretett nejeddel beszélhetek már csak, és maradtak az emlékek, a terveid és a fájdalmas múlt idő. Mostantól nincsenek eszmecserék, új feladatok, az a töretlen tenni akarás, amivel nem csak a zsidó közösséget, de szomszédjaidat, barátaidat, minden embert a környezetedben segítettél és védtél.

Most írhatnék egy szokásos nekrológot, mikor születtél, miket tettél, tevékénységedet számos kitüntetéssel ismerték el: megkaptad Vác Város Pro Urbe díját, a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozatát, a Podmaniczky-díjat, a Raoul Wallenberg-díjat és akkor még nem említettem az Izrael díjat, aminél nagyobb dicsőség nem érhet egy hithű zsidó embert. Mentetted a Galga-menti hitközségeket, könyveket adtál és még sorolhatnám. Szeretnék azonban egy picit személyesebb módon megemlékezni rólad, arról az emberről, aki nem ismert megalkuvást.

Feleségeddel halálod után felemlegettük a sétáidat, sokszor haladtatok el a játszótér mellett, ahol mindig egy pillanatra megálltál. Tudtad, ő tudta, de örömkönny volt a szemedben, hogy ma egy olyan világot élünk, ahol vallási hovatartozástól függetlenül minden kisgyermek élvezheti a napot, a játékokat, örömben és biztonságban nőhet fel. Ehhez hősökre volt szükség, önzetlen harcosokra, olyan emberekre, mint te, János! Neked a hintád egy sötét pince köve, vödröd és lapátod mély hited, homokod sötét zugok pora, libikókád annak a képzeletbeli mérlegnek a nyelve, hogy alig pár évesen attól kellett rettegned, elvisznek-e a katonák a lágerbe, ahol több, mint 6 millió lélek pusztult el a II. világháború alatt. Édesanyád hite, az apácák bátorsága azonban megmentett a földi pokoltól, és túléltétek a világégést, miközben sok rokonodat elvesztetted ezekben a vészes időkben. Egész életedben követted a nővérek sorsát, akik megmentettek: miután megtértek az Örökkévalóhoz állandóan látogattad a sírjukat. Nekik köszönhetted az életed!

Sokszor gondolkodtam talán innen fakad az az önzetlenség, ami ennyi évtizeden keresztül vitt az utadon? Fűtőként kezdted a rendőrségen, akkoriban jobb munkát nem adtak neked, de a hited és a kitartásod vitt tovább utadon. „Irányítani akartam az életemet és segíteni másokon” – mondogattad sokszor. 42 évet szolgáltad a hazádat rendőrként, majd később magasabb, vezető pozícióban, bizonyítandó, hogy nem csak a zsidóságot, de minden magyart szerettél volna megvédeni.

A kommunizmus évei azonban nem hagytak nyugodni, se a tudat, hogy a váci és környéki zsidók 95 százalékát deportálták a Holokauszt alatt. Eltűntek a tieid, de a hited rendíthetetlen maradt. 1962-ben saját vagyonodat, két miskolci ingatlanod árát használtad fel, hogy az omladozó, de még mindig csodálatos váci zsinagógát visszavásárold. Akkoriban maréknyi zsidó élt csak a városban és ez hosszú évtizedekig így is volt: meghaltak egy koncentrációs táborban vagy a világháború után kivándoroltak. Próféta voltál talán? Vajon már akkor tudtad, hogy évtizedek állhatatos munkájával, de együtt ülünk majd egy teli zsinagógában? Erős hitélettel, az épület teljes pompájában, tele reménnyel és emberekkel, akik neked köszönhetően bátran meg merik élni a vallásukat?

Sokan mondták, hogy makacs, hajthatatlan voltál, de én a céltudatos szót használnám. 1995-ben, amikor már lassan abba a korba értél, hogy nyugodtan élvezhetted volna a nyugdíjas éveket, munkád gyümölcsét, te újabb célokat tűztél ki magad elé. 1995 áprilisában a zsinagóga történetében mérföldkőhöz érkezett: megalakítottad a Holokauszt idején megszüntetett Váci Zsidó Hitközséget. Ezután pályázatokkal próbáltad a felújítást folytatni, végül 1998-ban az akkori vezetés a műemlékvédelmi hatóságon keresztül kinyilvánította az épület eredeti állapotában való felújításának szükségszerűségét. Az azt követő felújítások vezetésére pedig személyes megbízást kaptál, mint a hitközség megválasztott elnöke. A munka 2000. január 1-jén el is kezdődött. Az eltelt 25 évben felvirágoztattad a zsidó hitéletet Vácott és a környéken. Lassan visszatértek a hívek, egyre több vallási- és családi programot szerveztél. És te még ezután sem hagytad abba, ezáltal is bizonyítva, hogy megalkuvást nem ismerő ember voltál. Megint a múlt idő!

A hitélet mellett az ifjúság nevelését, segítését legalább ennyire a feladatodnak tekintetted, gondoljunk csak mentoráltjaidra vagy a Raoul Wallenberg versenyre, amire számos diákcsapat jelentkezett az elmúlt években akik így még többet tudtak meg a zsidóság történetéről, történelméről. Szívügyed volt ez a verseny, ahogy nekem, mint főrabbi, mint a ZSIMA elnöke és mint ember, igyekeztelek mindenben támogatni téged és a programot. Idén az egészséged megrendült, a verseny pedig úgy tűnt, néhány kellemetlenkedő miatt elkerül szeretett városodból. De te ekkor sem ismertél megalkuvást! Nem érdekelt a súlyos betegséged, az előtted álló megterhelő orvosi beavatkozás, a kórházi ágyadról dolgoztál, telefonáltál, mert az akaratod és a hited megingathatatlan volt. Megrendezted a versenyt, máshogyan, de csodás pályaműveket láthattunk a mártírmegemlékezésen.

Szinte egyik pillanatról a másikra hagytál itt bennünket, a tested lehet gyengült már, de a szellemed egy fikarcnyit sem, ahogyan mondtam. Pillanatok alatt vitt el a halál, nem szenvedtél sokat drága barátom. Vannak emberek, akik a haláluk után lesznek nagyok, nevezzük őket bátornak, szentnek, legendásnak és még sorolhatnám. Te ezt már az életedben elérted, és hiányod pótolhatatlan űr lesz szeretett nejed, családod, hitközség, barátaid, ismerőid számára. A munkád itt van velünk, a váci zsinagóga minden apró pontján, és bennünk, akik valaha találkoztunk veled.

Büszke vagyok arra, hogy egy megalkuvást nem ismerő embert ismerhettem meg benned, barátom. Az Örökkévaló most magához szólított, de – és hiszem, hogy ezt a humort értékelnéd – miután örökre megpihentél, te még akkor is fogsz találni valamilyen megoldandó feladatot.

Az igazak emléke örök,

Atyai barátomnak,

Tamás