Ez a tórai mondat örökérvényű üzenet, a zsidó identitás egyik alapköve. Annak tudata, hogy az Örökkévaló gyermekei vagyunk, nem megszerezhető és nem elveszíthető állapot. Ez egy visszavonhatatlan kötelék, amely mélyen bele van szőve létezésünk szövetébe.

Felmerül a kérdés: mi történik, ha valaki eltávolodik ettől az eredettől, és nem úgy él, mint Isten gyermeke? A Talmud bölcsei a Kiddusin traktátus 36a oldalán vitáztak erről. Rabbi Jehuda — a rabbinikus irodalom korai, úgynevezett tannaita korszakának jelentős alakja — élesen és pontosan fogalmazott halachikus kérdésekben. Ő úgy vélte, hogy az ember csak akkor nevezhető fiúnak, ha tettei is igazolják ezt. Ha valaki elfordul a Törvénytől, a kapcsolat meglazulhat. Rabbi Meir, a II. század kiemelkedő mestere, Rabbi Akiva tanítványa, ezzel szemben így tanított:

 

Akár így, akár úgy, fiaknak neveznek benneteket.

A próféták sora is megszólal a vita mellett: „Ostoba fiak ők” (Jeremiás 4:22), „Fiai, akikben nincs hűség” (5Mózes 32:20). Hóseás így biztat: „Ott, ahol azt mondták nekik: nem az én népem vagytok, ott majd azt mondják nekik: az élő Isten fiai vagytok” (Hóseás 2:1). Ezek a források azt mutatják: vétkezhetünk, eltévedhetünk, mégsem hamvad el az, ami bennünk gyökerezik.
A Gemárá azonban figyelmeztet: ez nem felmentés a felelősség alól. A „fiúság” nem jogi cím, amelyet el lehet veszíteni vagy megszerezni; lényünk része. Az Örökkévalóhoz fűződő viszonyunk ontológiai: a létünkből fakad. A tettekben mutatkozó gyengeség nem tépi ki a gyökeret.
A rabbinikus hagyomány végül Rabbi Meir álláspontját hangsúlyozta — nem azért, hogy a vétket relativizálja, hanem hogy megőrizze a szövetség megbonthatatlanságának gondolatát. A közösség minden tagja e kötelék része — még az is, aki olykor hátat fordít.

Gyakorlati példát találunk erre Rásbánál, Rabbi Slomó ben Adretnél (1235–1310). Responzumában arra a kérdésre válaszolt, mi a státusza annak, aki nyíltan megtagadja hitét és felhagy a micvák gyakorlásával. Válasza szerint bizonyos jogi vonatkozások másként érvényesülnek, de a zsidó identitás nem szűnik meg. A közösség gyermeke marad — még ha messzire sodródott is.

Gondoljunk arra is: aki könyvet vagy tanulmányt ír arról, hogyan „hagyta el” a zsidóságát, a témaválasztás gyakran azt igazolja, hogy az örökség ott él benne. A tagadás és a lázadás is a kapcsolat egyik formája. Ha nem volna kötelék, nem volna indulat sem.
Más vallási értelmezések más következtetésekre juthatnak; ez természetes. A Talmud azonban saját logikájában így tanít: Izrael közösségét különleges, tartós viszony fűzi a Teremtőhöz. Ez a kapcsolat nem helyettesíthető, nem ruházható át másra.

Ávráhám Jicchák Kook rabbi (1865–1935), a modern izraeli gondolkodás meghatározó alakja, e viszony két rétegét emeli ki. Az egyik velünk születik: állandó és eltörölhetetlen. A másik a választásainkból és cselekedeteinkből bomlik ki; ez adja a belső szentség látható formáját. Ha ez utóbbi gyenge is, a gyökér ott marad. A visszatérés tehát sohasem pusztán külső cselekedet, hanem belső, személyes döntés.