Annak ellenére, hogy jom kippur véletlenül sem nevezhető örömünnepnek, mégis a legtöbb embert vonzó alkalmak egyikének számít, mivel a Teremtő elé állás élményét nyújtja. Univerzális jelentésében pedig ez az élmény – szembesülés az életünket meghatározó emberfeletti erővel – a legerősebb emberi alapélmény.

Jom kippur különös kérdést hordoz magában: miként vált ez a test sanyargatásából álló nap, amelyben se dicsőség, se díszek nincsenek, a zsidó naptár legfontosabb napjává, és ami ennél is több: hogyan vált széles körökben népszerűvé? Olyan nappá, amelyen azok is elmennek a zsinagógákba, akik egész évben távol maradnak a vallási élet minden formájától, és akik közül ilyenkor mégis sokan böjtölnek és betartják az utazási tilalmat. Úgy tűnik, a felsoroltaknak egyetlen oka van: éppen azért lett népszerű, mert önmagunk földi valójában, leplezetlen gyengeségeinkkel állunk az Örökkévaló színe előtt.

Az ember az egyetlen teremtmény a világon, amely tudatában van annak, hogy a halál felé menetel, hogy múlandó. Ez a traumatikus tudás minden emberi lét velejárója: ez az utódnemzés iránti vágy alapja, az emberi kreativitás és fejlődés mozgatója – mindez abból a vágyból fakadóan, hogy valamiféle nyomot hagyjunk a világban; egyfajta kétségbeesett kísérlet, hogy „legyőzzük” a halált.

Az Istenbe vetett hit és az Isten színe elé állás élménye tehát elsősorban az elmúlással, a betegségekkel, a háborúkkal vagy a természeti csapásokkal függ össze. Nem véletlen, hogy minden kultúrában a temetési- és gyászszertartások minden más ceremóniánál inkább vallási jellegűek, még akkor is, ha azokat „világi” szertartásként definiálják. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a halál közelségével szembesülő emberek – az idősek, a súlyos betegek vagy a harctéren szolgáló katonák – hajlamosak imádkozni és erőt meríteni a hitből, függetlenül attól, hogy miként határozzák meg önmagukat. Mert Isten a mi szemszögünkből nézve minden emberfeletti erő kódja, amely az életünket alakítja; annak az erőnek, amelyet még korunk tudományainak és technológiáinak bámulatos fejlődése sem képes megközelíteni. Ez az az erő, amely életet adott nekünk és meghatározza, mikor és hogyan végezzük a tőle kapott életünket:

„…ki a vízben és ki a tűzben, ki kard által és ki ragadozók által, ki éhségben és ki szomjúságban, ki földrengésben és ki járványban…[2]”;

hogy milyen éghajlatban lesz részünk további életünkben, és hogy a bolygó, amelyen élünk, egyáltalán lesz-e még a jövőben.

Tudjuk, hogy ez az erő létezik, és hogy képes meghatározni az életünket. És emiatt mindannyian, vallásosok és világiak egyaránt, késztetést érzünk az imádkozásra olyan időszakban, amikor erőteljesen érzékeljük függőségünket ettől az erőtől. Ez az Isten előtt állás élményének és a jom kippuri hangulat közös megtapasztalásának a lényege.

Forrás

Az Unetane tokef kezdetű ima ihlette Leonard Cohen Who by Fire című dalát, amely az 1973-as, ún. jom kippuri háború után született. Cohen a háború napjaiban többször fellépett izraeli katonák előtt.

A dal magyar feliratos felvétele:

 

Jegyzetek:

[1] Az Unetáne tokef ima kezdete

[2] Részlet az említett imából