„Én adok halált, és én adok életet, összezúzok és gyógyítok, nincs, aki kezemből kimentsen” (5 Mózes 32:39)

Itt állunk, a „Félelmetes Napok” – Ros HáSáná és Jom Kipur – kellős közepén. Ez a két hét sorsunk pecsétje. Minden évben elmondjuk, és a hideg futkos a hátunkon:

„Újév napján lesz megírva, és a Jom Kippur böjt napján lesz bepecsételve… ki marad életben és ki fog meghalni, ki a maga idejében és ki idő előtt…”

 

Ki ne tenné fel a kérdést: vajon megéljük a következő évet?

A Talmud, a bölcsesség óceánja, ad nekünk egy különös, mélyen emberi módszert a válasz keresésére. Rabbi Ámi mondta: Aki tudni akarja, hogy befejezi-e az eljövendő évet, gyújtson mécsest a Tíz Nap alatt, egy olyan házban, ahol nem fúj a szél. Ha a fénye pislogva ég, tudhatja, hogy nem fejezi be az elkövetkező évét. (Horajot 12a)

Gondoljunk bele: ez nem csupán egy mágikus próba. Ez a lélek csendjének keresése. Amikor a külső zajok elcsitulnak, a mécses fénye a belső igazságunk tükre lesz. Ez a próba a kavana – a szándék – tüzét keresi. Ég-e még bennünk az elkötelezettség lángja?

És most hadd meséljek nektek a múltból egy történetet, amely világosan mutatja: az ember hiúságának és a Menny akaratának hatalmas különbségét. Miután Titus császár, a zsidó nép elnyomója, elfoglalta és lerombolta a Szentélyt, a győzelem mámorában úszott. Micsoda barbár gőg! Bemegy a Szentek Szentjébe, kétélű kardot forgatva kettéhasítja a függönyt! Tóra tekercset terít az oltárra, azon követ el bűnt, majd kiabál: „Én a zsidók Istenével szállok szembe, hogy ott győzzem le!”

Elindul haza, hajójára felrakja a szent Menórát, mint zsákmányt. Ekkor Isten küld egy hatalmas vihart. Titus gúnyolódik: „Úgy tűnik, ennek a népnek Istene csak a vízen erős! Engem is víz által akar elpusztítani?”

Ekkor érkezik az Örökkévaló haragja. De nem tűz vagy villám formájában. Isten azt mondta: „Kicsi lény által foglak büntetni!” A vihar elcsendesedik. Titus megérkezik Rómába, ahol Isten szólítja a szúnyogot. A szúnyog bemászik Titus orrán keresztül az agyáig. És ott, a hatalmas császár fejében, a legapróbb lény pusztítja el a zsidó nép legyőzőjét. A szúnyog zúgása volt a Király ítélete.

A tudósok, az orvosok később feltárják a császár koponyáját, és azt látják, hogy agya olyan kicsi, mint egy galambfióka. Ezzel ismerték el: a zsidók Istenének hatalma van. (Gittin 56b.) A rómaiak is érezték ezt a kozmikus igazságtételt. Titus i.sz. 81. szeptember 13-án halt meg. Dio Cassius történész azt írta, belsőjét tűz emésztette – talán a Szentély gerendáinak utolsó parazsa. A rómaiak Titus halálát a zsidók „Istenének karjának”, az „Isten haragjának” tulajdonították.

Ez a történet arról szól, hogy nincs hatalmas és nincs kicsi az Örökkévaló számára. Azoknak, akik Istent sértegetik, az ítélet jöhet hatalmas viharban, de jöhet egy szúnyog zúgásában is. Ezért állunk itt a Félelmetes Napokon. Nem a haláltól félünk, hanem a szívünk igazságától. Azt kérdezzük: elég erős-e a hitünk?

 

„Ők térdre rogynak és elesnek, mi pedig felkelünk, és talpon maradunk. Uram, segítsd meg a királyt! Hallgass meg minket, ha hozzád kiáltunk!” (Zsoltárok 20:9–10)

 

Ne hagyjuk, hogy a szívünkben lévő mécses halványuljon. A mi életünk nem a Titusok és a hatalmasok kezében van, hanem az Örökkévaló kegyelmében. Ébredjünk fel, és kiáltsunk hozzá!