Lehunyom a szemem, és hallom a Tóra első szavait: „Berésit bara Elohim…”
Ez nem történelem, hanem lélegzet, egy csendes mozdulat, amely minden reggel bennünk folytatódik. A Teremtő első mozdulatával keletkezett fény nemcsak elválasztotta a sötétséget, hanem irányt adott az életnek — és ez a mozdulat ma is bennünk él.

 

A teremtés napjai nem puszta időegységek; inkább kérdések a világnak: mit jelent élni, keresni, formálni? A hatodik nap hajnalán megszületik az ember, és a világ fellélegzik: „És látta Isten mindazt, amit alkotott, és íme, igen jó volt.”
Ez a „jó” nem végpont, hanem pillanat, amikor minden a maga helyére kerül. A világ akkor válik teljessé, ha az ember felelősséget vállal érte, és részt vesz a teremtés folytatásában.

A Malbim (Meir Leibush ben Jehiel Michel, 19. századi litván rabbi és kommentátor) szerint a teremtés nem kész mű: az ember az, aki továbbírja Isten történetét. A tudás fája nem tiltás, hanem hívás: a választás képessége — hogy a jót felismerjük, és meg is teremtsük.

Rambam (Mózes ben Maimon, 1138–1204, Kordobában született filozófus, orvos és halachikus tekintély) szerint a bűn előtt az ember tisztán érzékelte az istenit; a bűneset után azonban a tudás, az értelem és a hit útján kell újra közelednie hozzá.

Náciv (Naftali Cvi Jehuda Berlin, a legendás volozsini jesiva vezetője, 19. század) hozzáteszi, hogy a szeretet megmarad, és a félelem és a szeretet együtt vezetnek tovább, mint két szárny, amelyek nélkül nem emelkedhetünk.

A héber „berijá” – teremtés – gyökerében ott rezdül a szeretet (ahavá) és a félelem (jir’á). Csak ha mindkettő megszületik bennünk, lehetünk valóban Isten partnerei.
Minden döntésünk, jó szó és őszinte tett részese annak a mozdulatnak, amely a teremtés kezdetén indult el.
Ez a mozdulat ma is hallatszik: csendben, bennünk, a világ szívverésében.