Tisztelt Rabbi, sokat elmélkedem, amikor a hetiszakaszt elkezdjük olvasni, azon, mit is jelent az a mondat, hogy „a hetedik napon az Örökkévaló megpihent”. Hiszen Istennek nincs teste, nem fárad el, és nem is alszik. Hogyan kell ezt érteni?

Köszönettel: egy gondolkodó olvasó

 A Rabbi válaszol

Kedves Kérdező! Nagyon szép és mély kérdést tett fel, mert valóban a Tóra egyik legmisztikusabb mondata rejlik a hetedik nap leírásában:

És elvégezte Isten a hetedik napon az Ő munkáját, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon minden munkájától, amelyet alkotott.
(1Mózes 2:2)

A kommentátorok már az ókor óta megküzdenek ezzel a képpel. A Midrás Rabbá azt tanítja, hogy Isten nem a fizikai munkától pihent meg, hanem a teremtés folyamatától. Hat napon át az Örökkévaló folyamatosan „hozzáadott” valamit a világhoz – fényt, életet, rendet. A hetedik napon viszont a szünetet, a csendet adta, amely nélkül semmi sem lehet teljes.

Rási, a klasszikus magyarázó úgy fogalmaz:

Mit hozott létre a hetedik napon? – A pihenést, ami maga is egy teremtmény volt.

A pihenés tehát nem a tétlenség állapota, hanem egy új minőség a világban: a harmónia, a béke és az isteni jelenlét megtapasztalása. A kabbalisztikus hagyományban a hat nap az aktív isteni erőket (chészed, gevurá, tif’eret stb.) jelképezi, a hetedik nap, a Sábát pedig a sechina, az isteni jelenlét megnyilvánulása. Nem arról szól, hogy Isten megállt, hanem arról, hogy minden dolog a helyére került. A mozdulatlan nyugalomban az Isteni teremtés elérte célját.

Ahogy a Zohár írja:

A Sábát napján a világ megtelik fénnyel, mert akkor tér vissza minden az Eredetéhez.

Ezért mondjuk a Kiddusban:

Hat napon teremtette az Örökkévaló az eget és a földet, a hetedik napon pedig megpihent és megszentelte azt.

A „megpihent” itt nem passzivitást, hanem megszentelődést jelent. A Sábát nem a munka hiánya, hanem a lélek jelenléte. Amikor mi, emberek is megállunk a hetedik napon, és elengedjük a hétköznapok teremtő munkáját, akkor részesülünk ebből az Isteni pihenésből. Nem a semmittevésben, hanem abban a tudatban, hogy a világ, és benne mi magunk, most éppen elég jók vagyunk – ahogy a Teremtő mondta: „És látta Isten, hogy mindez nagyon jó.”

 

A Rabbi