Vajon a sabbat egy olyan ünnepnap, amelynek merev szabályait csak vagy betartani lehet, vagy áthágni? A kérdés mindig is megosztotta a zsidóságot. Két szerző – Dov Elbaum és dr. Ariel Picard – az őszi ünnepek előtt megjelent, A szabadság szombatja című könyvükben arra biztatják az olvasót, hogy mindenki válassza ki a számára megfelelő sabbatot.

„Inkább a sabbat őrizte meg Izrael népét, mintsem a nép őrizte meg a sabbatot” – ezt a mondatot nem a Talmud bölcsei vagy a Tóra nagyjai írták, nem is Izrael főrabbijai. Asher Zvi Hirsch Ginsberg (1856-1927), ismertebb nevén Achad Ha’am újságíró és cionista vezető a szerzője, és megfogalmazását egy másik cionista vezető, Max Nordau (1849-1923) javaslata váltotta ki. A Pesten született Nordau ugyanis azt javasolta, hogy a zsidóság mondjon le a sabbat megtartásáról a többségi népeknél érvényben lévő vasárnapi pihenőnap javára.

A könyv két szerzője különböző háttérrel rendelkezik. Dov Elbaum író, aki egy jeruzsálemi haszid otthonban nőtt fel. Gyermekkora sabbatjait félelem a modernitás és a szekularizáció fenyegetéseitől, valamint az azok ellen való védekezés jellemezték. Úgy élte meg a sabbatot, mintha egy veszélyes aknamezőn sétálna, amelynek nincsenek határai a térben, csak az időben.

Számára a sabbat aknái nem kevésbé voltak veszélyesek, mint a gyermekkorában lezajlott jom kippuri háború aknái: megértette, hogy aki véletlenül rájuk lép, az meghal. Ilyen „aknákat” látott maga körül attól kezdve, hogy megszólalt a sabbat beköszöntését jelző sziréna, egészen addig a pillanatig, amikor a következő este három csillag jelent meg az égen. Minden lépésnél ott voltak körülötte a házban és az udvaron. A legfőbb félelme nem a látható aknáktól volt, hanem a rejtettektől, amelyeket mukce[1] néven ismernek – beleértve a labdajátékokat, a biciklizést és olyan ártatlannak tűnő cselekedeteket, mint fotó- és bélyegalbumok nézegetése, vagy a környékbeli barátai által nevelt[2] kutyák és macskák simogatása.

Szerzőtársa, dr. Ariel Picard, aki ortodox rabbi képesítést szerzett és a Shalom Hartman Intézet vezető kutatója, mérsékelt vallásos környezetben nőtt fel. Egyértelmű vágyakozással és örömmel emlékszik vissza a családi sabbatokra. Később azonban rájött, hogy a zsidó fogalmakat más módon is lehet értelmezni, így érdeklődése a vallásos közösségekről a szélesebb és sokszínűbb izraeli társadalomra helyeződött át. Találkozott olyan zsidókkal, akiknek a sabbatja másképp fest, mint egy gyakorló vallásosé, mivel úgy igyekeztek kialakítani, hogy a saját szempontjukból értelmes és fontos legyen.

A sabbat megtartásának parancsolata a zsidó nép életében Mózes II. könyvében (Semot, avagy A kivonulás könyve) jelenik meg a negyven éves pusztai vándorlás történetének részeként. A népnek az égből hullott mannából kétszeres adagot kellett összegyűjteni a hét hatodik napján, hogy a megszentelt hetedik napon ne kelljen dolgozni. Ez volt az első alkalom, hogy az egyiptomi fogságból szabadult, rabszolgaként dolgoztatott emberek megpihenhettek.

A modern Izraelben a sabbati pihenés kérdése gyakran kerül napirendre az egyház és az állam kapcsolata, valamint a vallásos és világi lakosság közötti konfliktusok háttereként. Egyrészt van olyan felfogás, amely szerint a sabbat az állam zsidó jellegének elválaszthatatlan része, másrészt a vallást nem tartók teokráciát emlegetnek. A szerzők azt javasolják, ne úgy kezeljük a sabbatot, mint törvények és tilalmak rendszerét, hanem olyan lehetőségként, amelyet minden ember, legyen az vallásos vagy világi, alakíthat a saját igényei szerint. A választásnak nem kell egyszer s mindenkorra szóló döntésnek lennie, az embereknek egymástól különböző sabbatjaik lehetnek, amelyeket akár át is formálhatnak is az életük során.

 

Forrás 

 

Jegyzetek:

[1] Szó szerint: félretett. Olyan tárgyak, amelyeket szombaton és ünnepnapokon kézbe sem szabad venni, mert használatuk tilos.

[2] Az (ultra)ortodox zsidók általában nem tartanak háziállatokat.