Rabbi, őszintén kérdezem: mi van akkor, ha nem tudok megbocsátani? Imádkoztam érte, zsinagógába is mentem nagyünnepekkor, szóval próbálkoztam. Még oda is mentem ahhoz, aki megbántott, hogy rendezzük a dolgainkat, de valahogy a szívem nem engedi el. Nem haragból, inkább fájdalomból. Mit tehetek ilyenkor? 

A rabbi válaszol:

Köszönöm a kérdést, azzal kezdem, hogy a megbocsátás soha nem egy pillanat, hanem egy út. A hagyományunk nem várja el tőlünk, hogy egyetlen imával eltöröljük a sebet, amit valaki ejtett rajtunk. A Talmud (Joma 87a) azt tanítja, aki őszintén megpróbált kibékülni, az már teljesítette kötelességét az ég felé – még akkor is, ha a szíve még nem tudott megnyugodni.

Mikeás Próféta a következőt mondja:

מִי־אֵל כָּמוֹךָ נֹשֵׂא עָוֹן וְעוֹבֵר עַל־פֶּשַׁע
„Ki olyan Isten, mint Te, aki megbocsát bűnt és elengedi a vétket…”

 

Ez a vers is jól mutatja, hogy a megbocsátás isteni tulajdonság, és amikor próbálunk megbocsátani, akkor az Örökkévalót utánozzuk – még ha a szívünk nem is mindig tud azonnal követni bennünket. Ugyanis a megbocsátás nem azt jelenti, hogy a fájdalom eltűnik, hanem azt, hogy nem engedjük, hogy a fájdalom irányítson minket tovább. Amikor imádkozott, és odament, hogy bocsánatot kérjen, valójában már elindult a megbocsátás útján. Néha a szív lemarad a lélek mögött – de idővel utoléri. Higgye el ezt igazán jól tudom.

Az Örökkévaló nem azt várja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy őszintén próbálkozzunk. A megbocsátás néha nem a másikról szól, hanem arról, hogy a saját lelkünket szabadítsuk fel a múlt láncai alól.

A rabbi