„…akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem.” (1Móz 28,20–21)

Jákob az Ézsauval való konfrontáció után, életét mentve elhagyja otthonát, és Chárán felé indul. Útközben megérkezik egy „helyre”, ahol megpihen, és álmot lát: egy létrán angyalok járnak föl az égbe és le a földre. Isten ígéretet tesz neki, hogy a földet, amelyen fekszik, leszármazottainak adja (1Móz 28,13–15). Jákob rémülten ébred, oszlopkővel jelöli meg a helyet, és így szól: „Félelmetes ez a hely… ez az ég kapuja” (1Móz 28,17).

Felmerül a kérdés: kért‑e valamit Isten Jákobtól ígérete fejében? Nem kért semmit. Ha a „valamit valamiért” elv alapján kutatunk, a választ Mikeás prófétánál találjuk:

„Megmondták neked, ember, mi a jó, és mit kíván az Örökkévaló tőled: igazságot tenni, szeretni a jóságot, és alázatosan járni Isteneddel” (Mik 6,8).

 

Világos tehát: három elvárása van Istennek – igazság, szeretet és alázat.

Ezután olvassuk:

„Jákob fogadalmat tett, mondván: ha Isten velem marad, megőriz ezen az úton, amelyen járok, kenyeret ad nekem, hogy egyem, és ruhát, hogy viseljem…” (1Móz 28,20–21).

A mondat többféleképpen értelmezhető, de úgy tűnik, Jákob nem tanúsít alázatot. Magatartása inkább gőgre utal. A Példabeszédek figyelmeztet:

„Ahol megjelenik a kevélység, ott nehézségek következnek; a bölcsesség pedig az alázatosaké” (Péld 11,2).

Valóban, Jákobnak ezután számos nehézséggel kellett szembenéznie, amelyeket azonban bátran és kitartóan viselt.

 

Rabbi Dávid Kimhi (1160–1235, Provence) szerint a fogadalom lényege nem a „ha” feltételben rejlik, hanem abban, hogy: „…akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem” (1Móz 28,21).

A midrásban Rabbi Abbahu és Rabbi Johanan vitatkoztak erről. Rabbi Abbahu szerint a mondat nincs rendben, hiszen Isten már megerősítette ígéretét: „Íme, veled vagyok” (1Móz 28,15). Rabbi Johanan viszont úgy véli, minden rendben van, csak a kijelentések sorrendjét kell figyelembe venni. Jákob tudta, hogy Isten vele van, hiszen szólt hozzá. A lényeg a jövőre vonatkozik: „Ha Isten velem lesz” – vagyis, ha beteljesülnek az ígéretek, akkor valóban az Örökkévaló lesz az ő Istene (Berésit Rabbá 70,4).

Visszatérve a kérdésre: vádolható‑e Jákob szerénytelenséggel? Gazdagságot nem kért, csupán kenyeret és ruhát. Miért? Mert tudta, hogy a gazdagság elvakíthatja az embert, és eltérítheti az egyenes útról. Nem véletlenül imádkozott Salamon király így:

 

„Ne adj nekem se szegénységet, se gazdagságot! Hadd egyem kimért kenyeremet, nehogy jóllakva megtagadjalak, és azt mondjam: ki az az Örökkévaló?” (Péld 30,8–9).

Jákob bölcs és belátó volt. Tudta:

„A bölcsesség olyan jó, mint az örökség, és még jobb azoknak, akik látják a napot. Mert a bölcsesség menedék, ahogy a gazdagság is menedék; de az értelem előnye az, hogy a bölcsesség megőrzi annak életét, aki birtokolja” (Préd 7,11–12).