„Testvérének neve pedig Júbál; ez volt atyja minden hárfásnak és fuvolásnak.” (Mózes I. 4. 21.)

Itt esik szó először a Tórában a zenéről, amiről azt mondják, hogy az Örökkévaló alkotta meg másik nyelvként a héber mellett. Sámuel könyvéből aztán az is kiderül, hogy a zene gyógyít (I. 16. 23.): „…vette Dávid a hárfát és játszott kezével; akkor megkönnyebbült Saul és jobban lett…”. És mikor Dávid és egész háza „riadás és harsonaszó mellett” viszik Jeruzsálembe az Örökkévaló ládáját, akkor a király örömtáncot jár (Sámuel II. 6.) – tehát a zene jól jön a vigassághoz. No és a gyászban is helye van, de erről most ne essék szó.

Csaknem három évezreddel Dávid tánca után egy Toponárról Kaposvárra meghívott zsidó zenekar szórakoztatta a farsangi bál úri közönségét. Emlékük Csokonai Vitéz Mihálynak köszönhetően maradt fenn, aki 1798-99-ben megírt Dorottya című komikus eposzában említi őket.

„Megpendül egyszerre Izsák száraz fája, Zengő szerszámokkal kíséri bandája…”

– olvashatjuk a zenekar bemutatásánál. Aztán néhány sorból kiderül, hogy képzett zenészekről van szó, akiknek a kaposvári megyebálon előadott színes műsorában több nemzet zenéje hangzik fel a menüettől a kozákmuzsikáig, míg végül magyar palotás szólal meg a jelenlévők nagy örömére.

Akkoriban talán még ritka, de korántsem egyedülálló jelenség volt egy ilyen zenekar.  Néhány évtizeddel később, Liptószentmiklós történetének leírásában például olvashatunk egy Jákev (Jankev? Jákov?) Klezmer nevű zenészről, aki apja örökségét vitte tovább, s aki keresztény és zsidó lakodalmakban egyaránt játszott[1]. A zsidó zenészek előtt tehát nyitva állt a pálya, dolgukat csak a konkurencia, a cigány muzsikusok tábora nehezítette meg. Annál nagyobb dicsőség, hogy a toponári zenészeket 1823-ban a Hasznos Mulatságok című folyóirat 12. száma a galántai és gácsi „czigány-bandákkal” együtt említi.

Amíg a cigányzenészek jobbára főállásban folytatták mesterségüket, addig zsidó kollégáik nagy részének más megélhetési forrása is volt. Dr. Kemény Aladár beszámolójában arról olvashatunk, hogy bár 1815-ben két toponári zsidó lakos: Stencinger Ábrahám és Bárány Sámuel neve mellett szerepel a „musikus” meghatározás, ők nem zenélésből éltek, hanem ún. kisárendások voltak.

A Budapesti Napló 1902. október 19-én Régi és új cigányok címmel megjelent, Porzó[2] névvel szignált tárcájából kiderül, hogy a neves magyar zsidó prímások ugyancsak ott voltak az élvonalban: „a Göndör (Kraus), Vörös (Roth), Csillag (Stern) és a híres Fehér (Weiss) Poldi.”

Utóbbi nemzetközi sikerét így idézi fel 1938. június 15-i számában az Egyenlőség:

„1878-ban a párisi világkiállításon, hol mindenféle nemzetiségbeli hegedűművész gyűlt össze a szélrózsa minden irányából, nagy versenyt rendeztetett a kiállítási zsűri. Fellépett több, mint 35 művész s ezek közt Fehér Poldi lett a ’Repülj fecském’-mel és a ’Rákóczi induló’-val az első, úgy, hogy a párisi zeneművészi körök zsűrije egyhangúlag neki ítélte a kiállítás nagy aranyérmét, melyhez egy 6000 frankos, tiszta aranyból készült koszorút kapott.”

Az értékes díjat Poldi Szeged városának ajándékozta – állítólag azért, mert zenésztársai szét akarták szedni, hogy eloszthassák egymás között. A neves prímás teljes egészében cáfolta ezt a hírt, mondván, hogy „az ő tudta nélkül küldték el a koszorút… Továbbá kijelenti, hogy a cigányok nem akarták szétszedni a koszorút, hanem az volt az ő szándékuk is, hogy átadják a szegedi múzeumnak[3].”

Mielőtt eltöprengünk: muzikális nép vagyunk-e, lássuk, abban az időben vajon pusztán vallásnak tartották-e a zsidóságot, vagy mellette etnikumnak is? Vahot Imre ügyvéd, színműíró és lapszerkesztő (1820-1879.) emlékirataiban így válaszolja meg a kérdést[4]:

„Hogy nem csak cigányból, de a zsidóból is válhatik jeles magyar muzsikus, azt többek közt a mi jó öreg Rózsavölgyink, a mi szintén keleti fajtából származott Márkus bácsink bizonyítá be leginkább”.

 

Jegyzetek

[1] Egyenlőség, 1894. július 6. melléklet 3. oldal.

[2] Az álnév az egyik legjelentősebb zsidó lapszerkesztőt és humoristát, Ágai Adolfot (1836-1918) takarja. Ő indította a Borsszem Jankó című élclapot.

[3] Budapesti Hírlap, 1889. október 6. 6. oldal.

[4] Beke Ödön: Izsák száraz fája, Libanon c. zsidó tudományos és kritikai folyóirat, 1941/6. 70-76. oldal.