A chanukai fények az ünnep legfontosabb jelei és egyben a legszembetűnőbbek – már ha van lehetőség a nyilvános ünneplésre. Régi szokás a mécseseket vagy a gyertyákat a házon kívülre, az ajtófélfa mellé tenni, aki pedig nem földszinten lakik, az ablakban helyezheti el őket. Világszerte voltak azonban olyan évek a történelemben (nem is kevés), amikor a sötétség feletti győzelmet hirdető lángok veszélyeztették a zsidó közösségeket. Ezekben az időszakokban a fényt nem volt ajánlatos kívülre irányítani. Veszély esetén inkább az asztalra tették a chanukiát, ezzel a családon belül tartva az örömet és a dicső múltra emlékezést. A nyitás vagy bezárkózás kérdése nem újkeletű, ezt bizonyítja, hogy a Talmud is foglalkozik vele (Sabat 21. b.).
A kétféle lehetőség leírása igen tanulságos. Azt bizonyítja, hogy a külvilág ellenségeskedése dacára nem kell lemondani az ünneplésről, hanem – tekintettel a körülményekre – áthelyezhetjük az esemény fókuszát a meghitt otthon biztonságos falai közé.
Generációkon keresztül találunk bizonyítékokat a titkos ünneplésekre olyan évekből, amikor különösen nagy szükség volt a reményre és a múltidézésre; valamire, ami egy büszke, szuverén zsidó valóságra emlékeztetett. Egy olyan valóságra, amelyben a zsidó nép győzedelmeskedett ellenségei felett, amikor nem üldözték tovább és nem gyengíthették meg. Egy olyan valóságra, amelynek felidézése erőt ad a sötétséggel való megküzdéshez.
Íme néhány példa.
A kairói genizában[1] olyan leveleket találtak, amelyekben családi chanukaünnepségeket említenek. Szerzőik kérik, hogy „a megvetett nyájnak” legyen része olyan megmenekülésben, amilyenről az ünnep szól. A levelek érdekessége, hogy zsidó-arab (judeo-arab) nyelven íródtak.
1679-ben a jemeni zsidók vagyonát elkobozták és száműzték őket egy Mawza nevű száraz, kopár vidékre. Hagyományuk szerint a szanaai zsidók néhány év múlva az ötödik chanukai láng meggyújtásának napján térhettek vissza a fővárosba, ezért ők ezen a napon kettős csodát ünnepelnek.
A varsói gettóban tragikus véget ért a chanuka. Egy Meir nevű rabbi ragaszkodott a fények meggyújtásához, ezért a nélkülözés dacára már ünnep előtt gondoskodott a mécsesekhez szükséges olaj beszerzéséről. A hagyományt követve az ablakban helyezte el a mécsest, kiváltva ezzel a nácik haragját, akik nyilvánosan, kegyetlen módon kivégezték.
Az andrychów-i gettóban (Lengyelország) egy 14 éves lány, Ruth Lieblich 1941-ben azt jegyezte fel naplójába, hogy mindössze az első estére volt gyertyájuk. Ennek ellenére a tűz lángolt a szívükben és erőt adott nekik arról álmodozni, hogy eljön az idő, amikor a zsidók nélkülözés és gyanakvás nélkül élhetik meg hagyományaikat.
1965-ben Joseph Schneider, akitől az akkori Szovjetunióban megtagadták a kivándorlási engedélyt, megörökítette otthonában az ünnepi gyertyagyújtást. Abban az időben korlátozott és szigorúan ellenőrzött volt a vallásgyakorlás, ezért a felvétel tanúsága szerint a fény csak bensőséges családi körben hirdette a csodát.
Az utolsó felvétel egy két évvel ezelőtti chanukán készült Gázában, izraeli tartalékos katonák körében, akik az életveszély és a kimerítő akciók közepette sem mulasztottak el egy rögtönzött gyertyatartó mellett ünnepelni. A fellobbanó lángok emlékeztették őket, hogy mint az egykori harcosok, ők is eloszlathatják a sötétséget a fény segítségével.
Forrás
Lábjegyzet:
