Magazinrovatunk idei utolsó cikkében a 165 évvel ezelőtt, 1860. december 28-án Kisbéren született, legsikeresebb magyar zsinagógaépítészként számontartott Baumhorn Lipótra emlékezünk. Weblapokon bőven találunk adatokat munkásságáról, ezért mi inkább a korabeli sajtót hívtuk segítségül, hogy interjúk és visszaemlékezések által igyekezzünk közelebb hozni alakját az olvasóhoz.

Arról, hogy tehetsége korán megmutatkozott, Perl Mihály, volt alsóosztályos iskolatársának a Dél-Magyarország című lap 1932. július 13-i számában olvasói levélként megjelent rövid írása tanúskodik. Ebből kiderül, hogy Baumhorn gyerekkorában igencsak kiemelkedett rajzképességével a többi tanuló közül. Mikor az egyik tanáruknak fia született, a szünetben felrajzolta a táblára, amint a férfi a gyerekét öleli. Osztálytársai nem engedték, hogy letörölje a rajzot, a tanár pedig behívta az igazgatót és örömmel mutatta neki a jól sikerült, kedves meglepetést. Együtt dicsérték Baumhorn rajztudását, és ennek köszönhetően – ahogy a visszaemlékező írja – a későbbiekben nagylelkűen elnézték neki, ha egy-egy tantárgyból gyengébbnek mutatkozott.

A bécsi Technische Hochschuléban végzett tanulmányai után visszatért Budapestre. A Pártos és Lechner tervezőirodában dolgozott 1883 és 1894 között, aztán olaszországi tanulmányúton vett részt. Mind bécsi, mind magyarországi mestereinek hatása érezhető művészetén, amit büszkén és hálásan hangoztatott. Az Egyenlőségben 1927. augusztus 27-én megjelent, Izsó utcai műtermében adott interjújában nagy emberekre jellemző szerénységgel beszélt sikereiről. Akkoriban már több, mint húsz zsinagóga tervezését tudhatta maga mögött. Az elért eredmények mellett mesélt a nehézségekről is, többek között a Bethlen téri zsinagógánál felmerült problémákról, ahol „a térviszonyok miatt az utcasorból befelé kellett tolni a templomot s most az utcaesztétika érdekében a makacskodó szomszéd háziurak ellenszenvét kell legyőzni”. Beszélt saját fejlődéséről is, arról, hogy az évek alatt lassan elhagyta a már fölöslegesnek tartott díszítéseket, inkább a letisztultabb formákra törekedett. Ő maga a szegedi zsinagógát tartotta legfőbb művének. Lelkesen mesélte, hogy a tervezés során milyen sokat tanult a város bölcs rabbijától, Lőw Immanueltől a díszítőelemekként alkalmazott ünnepi szimbólumokról. Maradandó emléket jelentett számára az esztergomi zsinagóga építése is, amelyre a kis helyi közösség adományokat gyűjtött. Az akkori hercegprímás, Simor János tekintélyes összeggel járult hozzá a terv megvalósításához, s ez a nemes gesztus külön jelentőséggel bírt az egyházak közötti jókapcsolatban.

Bár zsinagógaépítészként vált ismertté, egyéb területeken végzett munkáit sem lehet figyelmen kívül hagyni. A fent említett interjúban szerényen hivatkozik a profán építészetben aratott sikereire. „Váltig panaszkodott is, hogy benne csak zsidótemplom építőt látnak és nem akarják tudomásul venni, hogy ő elsősorban építész, aki minden problémát egyaránt komolyan vesz” – írta róla 1932. július 14-én nekrológjában a Vállalkozók Lapja. Budapesten kívül több vidéki városban tervezett banképületeket, bérpalotákat és különböző középületeket, amelyek egytől egyig építészi virtuozitásának fényes, maradandó bizonyítékai.