Mindannyiunknak vannak olyan apró rituáléi, kis „szertartásai” az életben, amelyek különböző helyzetekhez, szituációkhoz kötnek bennünket. Legyen szó a kedvenc bögrénkről a reggeli kávéhoz, mert csak abból esik jól a gőzölgő feketénk, vagy akár férjünk kedvenc nyakkendője, melyet fontos találkozóra szokott felvenni, a szerencsét hozó apró kütyünk, ez mindannyiunknak megvan!

Néhány rituálé azonban ősibb, és a hagyományban vagy a vallásban gyökerezik, mint például a szombati vacsorák, az ünnepek előkészítése, a gyertyagyújtások vagy gyermekeink megáldása. Ezek a hagyományosabb rituálék közösséget teremtenek, segítik a kapcsolatteremtést és egy alkalom megjelölését, a család ünneplését! Varázslatos és örökké tartó kapcsolat a szülők és a gyerekek számára!

Szép szokás, hogy minden péntek este és ünnepek alkalmával megáldjuk a gyermekeinket. Ez egy szeretettel és értelemmel teli pillanat, különösen, ha megértjük a hagyomány mögött meghúzódó forrást.

 

Áldás a fiúkra

Jákob érezvén, hogy halála közeleg, magához hívatta fiait, hogy megáldja őket. Külön jutalomként Józsefnek, aki a megpróbáltatásai alatt is igaz maradt, előre hívja József két fiát, Efraimot és Menasét, és különleges áldást ad nekik.

Azon a napon, mikor Jákob megáldotta unokáit, így szólt: Idővel Izrael népe áldásul fog használni benneteket. Azt mondják majd: „Isten tegyen olyanná, mint Efraim és Menáse”  (1Mózes 48:20).

Sokan elgondolkodtak Jákob azon döntésén, hogy előbb áldja meg unokáit, mint tizenkét fiát vagy közülük bárkit is. A hagyomány szerint Jákob azért döntött így, mert ők voltak az első olyan testvérpár, akik nem harcoltak egymással. Előttük minden testvér, Káin és Ábel, Izsák és Ismáel, Jákob és Ézsau, József és testvérei, valamennyien rivalizáltak egymással, mely tragédiába is torkollott. Ezzel szemben Efraim és Menáse jó testvérek voltak, nem versengtek egymással, hanem segítették egymást!

Valljuk be őszintén, melyik szülő ne kívánna békét gyermekei között?

A 133. Zsoltár szavaival élve:

„Hiné má tov umánájim, sevet áchim gám jáchád” magyarra fordítva: „Milyen jó és kellemes, ha a testvérek békésen ülnek együtt!”

Jákob áldásának lényege tehát az volt, hogy Efráim és Menáse áldásként, példaként szolgáljanak a zsidó nép számára minden időkben. Attól a naptól kezdve mindenhol példaképekké váltak a zsidó gyerekek számára, mivel jó tulajdonságaikkal örök értéket képviselnek. De melyek voltak ezek a tulajdonságok? Efraim és Menáse testvéri kapcsolatát a harmónia, a segítőkészség, az alázat és a szerénység jellemezte leginkább. A döntéseik nem azon alapultak, hogy mi a jó nekem, hanem mi a jó a zsidó népnek. Az egóval kapcsolatos aggodalmaikat félretették valami jó, valami nagyobb javára! Így az általuk felmutatott tulajdonságok egyesültek a mindenki javát célzó törekvésükben, valamint a jellem erejével, hogy megőrizzék a zsidó értékeket nem zsidó környezetben, ez lehet a mérce a zsidó gyerekek nevelésében még napjainkban is. Ezért mikor megáldjuk fiainkat, egyben azt is kívánjuk, hogy olyanok legyenek, mint azok, akiket nem kísértett meg erkölcstelen környezetük és megtartották igazlelkű viselkedésüket.

 

Áldás a lányokra

Sára, Rebeka, Ráchel, Lea, a zsidó nép ősanyái. Közös bennük, hogy mindegyikük rendelkezett olyan tulajdonságokkal, amelyek alapvető szerepet játszottak a zsidó nép erejében és jövőjében. Történetük olvasható a Tórában, de számtalan midrást is találunk róluk. Rögzítve éleslátásukat, odaadó természetüket, érzékenységüket, vezetői képességüket és különleges érzéküket arra, hogy másokat motiváljanak. Ezen túlmenően az ősanyáink mindegyike nagyszerű, igazlelkű asszony ​​volt, akik olyan otthonokból származtak, amit ma egyszerűen „rossz környezetnek” hívunk. Otthonaikban mindennapos volt a csalás, a hazudozás, az ármány, a bűnözés. Ennek ékes példája Ráchel és Lea története, melyet valamennyien ismerünk! Ráchel már az esküvője előtt sértődötten és féltékenyen reagálhatott volna, de helyette inkább segített Leának, hogy férjhez menjen Jákobhoz, mert felismerte, hogy meg kell tennie ezt nővérének ahhoz, hogy vágyait és álmait, ezáltal pedig élete célját ő is teljesíthesse, mégpedig, hogy feleség és édesanya lehessen. Az önzetlen adakozásnak ez a cselekedete, ahol a másik ember szükségletei, amelyek éppoly fontosak, mint a miénk, elsőbbséget élveznek, nos ez az a tulajdonság, amelyre Ráchel és a zsidó nép többi anyja valóban példa volt. De mindez nem volt annyira önfeláldozó, mert Ráchel tudta, hogy részéről ez a helyes cselekedet: lehetővé tenni Lea számára, hogy a helyére léphessen – a saját beteljesülésének a legvégső foka. Mert amikor azoknak adunk, akiknek szükségük van ránk, és segítjük őket abban, hogy megvalósíthassák álmaikat, terveiket, az kielégíti saját szükségleteinket és saját növekedési vágyainkat.

Ezt látjuk a mai kapcsolatainkban, legyen szó barátokról, családról vagy akár a munkahelyről. Amikor mások szükségletei a prioritásunk, akkor saját önérzetünk mérhetetlenül megnövekszik, és kapcsolataink az adakozás olyan világává válik, ahol és amelyben virágzik a szeretet és az önbecsülés. Ezek a nők mindannyian különleges kapcsolatban voltak a Mindenhatóval, az Ő ajándékait mások és a zsidó nép javára használták fel. Amikor péntek este megáldjuk lányainkat, arra kérjük az Ö-rökkévalót, hogy ruházza fel őket elődeik tulajdonságaival, és emlékeztessük magunkat, hogy mit is jelent az igazi adakozás.

Az áldást minden családban másként hajtják végre. Egyes otthonokban csak az apa áldja meg a gyerekeket, más családokban mindkét szülő ad áldást. De vannak olyan családok, ahol az anya áldja meg a lányokat, az apa pedig a fiúkat. Általában az áldást adó személy egyik vagy mindkét kezét a gyermek fejére teszi. Egyes szülők egymás után megáldják minden gyermeküket, a legidősebbtől a legkisebbig. Mások együtt áldják meg az összes lányt, és együtt az összes fiút. Az áldás után néhány szülő szán egy pillanatot arra, hogy valamit súgjon a gyermeke fülébe. Megdicsérje őt valamiért vagy bátorítsa, vagy egyszerűen csak szeretetéről biztosítsa. Szinte minden családban puszival vagy öleléssel zárul az áldás.

 

Áldás a fiúra:

J’szimchá E-lohim k’Efráim v’chiMnáse.

Az I-sten tegyen olyanná, mint Efráim és Menáse.

 

 

Áldás a lányra:

J’sziméch E-lohim k’Szárá, Rivká, Ráchel veLéá.

Az I-sten tegyen téged olyanná, mint Sára, Rebeka, Ráchel és Lea. 

 

 

 

 

 

Mindkét képen körbe az ősi kohanita áldást olvashatjuk, mely így hangzik:

J’várech’chá Á-donáj vejism’rechá. Jáér Á-donáj pánáv élejchá vichuneká. Jiszá Á-donáj pánáv élejchá v’jászém l’chá sálom!

Az Ö-rökkévaló áldjon és védelmezzen meg. Világosítsa meg neked az ő arcát és legyen kegyelmes hozzád. Fordítsa feléd tekintetét és adjon neked békét!