A rabság története a Tórában nem a fájdalom részletezésével kezdődik. Nem az ütésekről beszél, nem a munkáról, nem a szenvedésről. A nyelvről beszél. A Sömot könyve nevekkel indul: „És ezek böné Jiszroél nevei.” A név itt nem adat, hanem jelenlét. Azt jelenti, hogy van arc, van akarat, van megszólíthatóság. A név azt mondja: valaki itt van, és felelősséggel van jelen.

Majd meghal egy nemzedék, és ezzel együtt eltűnnek a nevek. A szöveg ettől a ponttól kezdve nem személyeket nevez meg, hanem funkciókat. Egy férfi Lévi házából. Egy lévi leány. A nővér. A gyermek. Nem Mirjám. Nem Jocheved. Nem Amrám. Még a fáraó sem tulajdonnév, csak cím. Ez nem stiláris döntés, nem irodalmi játék, hanem állapot. A névtelenség a rabság grammatikája.

Egyiptom világa determinisztikus rend. A természet ciklikusan működik. A Nílus árad, a vetés kihajt, az idő ismétli önmagát. Ebben a világban nincs kavaná, nincs belső irányultság, csak szerep van és ismétlődés. Az ember működik, nem dönt. A test dolgozik, a rendszer fennmarad, az istenek is részei ennek a rendnek. És közben eltűnik az anochi, az az „én”, amely nem funkció, hanem kezdeményezés. Az az „én”, amely nemet tud mondani, vagy igent tud vállalni.

Ezért különös a kérdés a csipkebokornál. Móse nem azt kérdezi: ki vagy? Hanem ezt kérdezi: mi a neved? Nem információt kér, hanem kapcsolatot. Azt kérdezi: van-e még megszólíthatóság ott, ahol eddig csak törvény volt. A válasz pedig nem meghatározás. Nem címke. Nem rögzítés. „Leszek.” Egy nyitott állítás. Nem most. Nem lezárva. Nem funkcióként.

A kivonulás ezért nem elsősorban térbeli mozgás. Nem út egyik országból a másikba. Hanem visszanevezés. A „nép” újra böné Jiszroél lesz. Van apa. Van történet. Van kimondhatóság. A szöveg még nem mond nevet. De már nem hallgat úgy, mint Egyiptom.