A hagyománytisztelet vezetett a kitalálásához, fennmaradása pedig egyedi ízvilágának köszönhető. Az i. sz. második században már létezett, költők foglalták versbe, rabbik vitatkoztak róla, a spanyolországi kényszerrel betérített zsidókat bebörtönözték, ha kiderült, hogy megőrizték étrendjükben – ennek ellenére máig a legnépszerűbb étel minden zsidó közösség sabati asztalán. Egyike azoknak az ételeknek, amelyekkel a zsidó kulinária gazdagította a világot. Másodikként a pászkát szokták említeni, habár az közel sem annyira népszerű, mint a sólet.
Asaf Abir Nem szakácskönyv című, 2019-ben megjelent könyvében arról ír, hogyan kerekedett felül harminchárom évesen a konyha iránti félelmén. A könyv az általa bejárt út élményeit ismerteti, beszámol az éttermi tanulóidőkről, a szakácsokkal folytatott eszmecserékről, valamint számos odaégetett edényről. A sólet, az első lassan készülő étel egyszerűen ragyogó ötlet – szögezi le a szerző. Olyan, mint valami véletlenül tett tudományos felfedezés, amely megváltoztatta a világot. Készítési módjának ötlete a sabati főzés tilalmából született. A befektetett munka sokszorosan megtérül, hiszen a hozzávalók egyetlen edénybe helyezése után nincs más teendő, mint kivárni, amíg minden lassan átsül, és az ízek összeérnek.
Abir kétezer éves hagyományt emleget, és jogosan. A legrégibb feljegyzés a sóletről Juvenalis római költőtől származik, i. sz. 120-ból. Leírja, hogyan vonulnak a zsidók szalmával bélelt dobozaikkal. A magyarázatok szerint ételtartókról van szó, amelyekben a pékhez vitték a sóletet, hogy tegye a kemencébe – amint az szokás volt a későbbi évszázadok folyamán is.
Még egy történet maradt fenn a „sabati ételről” abból a korból. A római császár (a nevét nem említik) megkérdezte Joshua ben Hanania rabbit: mi az a jó illatú sabati főzet? A rabbi ezt felelte: van egy fűszerünk, aminek a neve sabat. Ezt tesszük bele, ettől árad szét az illata. A császár kérésére, hogy adjon neki a fűszerből, azt felelte: aki tartja a sabatot, annak hasznára van, aki nem, annak számára haszontalan[1].
A középkorban már nyilvánvaló volt, hogy a sólet a zsidók étele, mivel fennmaradtak rabbinikus vélemények, amelyek a szombati elkészülését taglalják. Vitát folytattak a karaitákkal, akik azt vallották, hogy tilos a szombati melegen tartás akkor is, ha péntek este kezdik el. A barcelonai Jehuda ben Barzilai rabbi (kb. 1070–1140) Az idők könyve című halachikus törvénygyűjteményében azt írta, hogy aki nem eszik szombaton sóletet, az elítélhető, mert nem hisz a bölcsek szavában, miszerint megengedett melegen tartani az ételt.
A sólet több változatban létezik. Az észak-afrikai zsidók húst, burgonyát és többféle hüvelyest tesznek bele. Buharában rizzsel, aszalt gyümölcsökkel, citrusfélék levével és egzotikus fűszerekkel készítik. Rizst és csirkehúst az etióp zsidók adnak hozzá, akárcsak az irakiak, akik paradicsommal és fenyőmaggal egészítik ki, fahéjjal és mentával fűszerezik. Az alapötlet – a hosszú ideig tartó lassú sütés – mindenhol megmaradt, de a különböző vidékeken élő közösségek hozzáadták a helyben elérhető kiegészítőket: marha-, csirke- vagy libahúst, csicseriborsót vagy gerslit.
A sólet népszerű lett nem-zsidó körökben is, és nem feltétlen az eredeti kóser recept alapján állítják össze. Madrid környékén cocido madrileño néven ismert a főként sertéshúst és csicseriborsót tartalmazó, hasonlóképpen elkészített étel. Zöldségeket is adnak hozzá: burgonyát, káposztát, sárgarépát és petrezselyemgyökeret, néhol zöldbabot és mángoldot is. A kényszerből keresztény hitre tért zsidók ételét vették alapul, akik, hogy kijátsszák az inkvizíció kémeit, kénytelenek voltak sertéshúsra cserélni a kóser húsokat. Jó okuk volt rá, mert ha valamelyiküket tetten érték, hogy hagyományos kóser sóletet tesz a sabati asztalra, súlyos börtönbüntetéssel sújtották, sőt megtörtént, hogy halálra ítélték.
Bizonyára voltak még zsidók által kitalált ételek, de ezek közül bizonyíthatóan a sólet az, amely túlélt minden korszakot, és a mai napig közkedvelt szerte a világon.
Jegyzet:
[1] Babiloniai Talmud, Sabat, 119a.
