A menyasszonyi fátyol története távoli időkig nyúlik vissza. Dr. Nurit Sirkis Bank izraeli kutató és kurátor (szül. 1964.) néhány évvel ezelőtt kezdett foglalkozni a témával, miután esküvője előtt hosszas vitát folytatott anyjával, hogy áttetsző vagy – amint az haszid körökben szokás – átlátszatlan anyagból készült fátylat válasszon a nagy eseményre. Habár ő az utóbbit szerette volna, a vitában mégis anyja győzött, aki saját kezűleg készítette el az esküvőhöz nélkülözhetetlen kelléket lányának, amelyet az máig őriz.

Úgy éreztem magam a szertartáson – mesélte később –, mintha mindig mosolyognom kéne és egyetlen örömkönnyet sem hullajthatok, mivel mindenki látja az arcom, a családtagok, a meghívottak és a fotós egyaránt. Aztán mikor sok évvel később a lányom házasodott, különleges anyagot találtunk; olyat, amin keresztüllátott, de őt nem láthatták. Vannak nők, akikben a fátyol kellemetlen maszkérzetet kelt, eltávolítja őket az eseménytől – a családtól, a barátoktól és a közösségtől is –, és vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy a tágabb környezet kizárása által jobban tudnak koncentrálni a sorsdöntő percekre.

Átmeneti rítusok – így nevezik az egyik életszakaszból a másikba átvezető szertartásokat; ilyen tehát az esküvő is, amelyen a megszokottól eltérő öltözet jelképesen elválasztja a párt előző életüktől. Fontos hát számukra, mit öltenek magukra. Haszid közösségekben szokás a fátyolba belevarrni egy darabot az előző nemzedékek központi szerepet betöltő asszonyainak – például a csodarabbi feleségének – menyasszonyi ruhájából vagy kendőjéből. Férfi körökben is dívik egyes átörökített ruhadarabok, például ing, kipa vagy a sok szálból szőtt gartel (öv) viselése. A szokás magyarázata szerint az ifjú pár arra törekszik, hogy az átvétel segítségével elérje a nagy elődök buzgó istenszolgálatának szintjét.

Haszid esküvői szertartáson a menyasszonyt férfiak veszik körül: a rabbi, a kántor, a hét áldást mondók és a többi szemlélődő, míg a nők – kivéve az örömanyákat – távolabb, válaszfal mögött állnak, ezért az ara talán szívesebben rejtőzik átláthatatlan fátyol mögé. Ugyanakkor feminista szemszögből nézve egy ilyen ruhadarab szinte letörli a nő személyiségét.

A női arc szemérmes elrejtése szerepel a Tórában is. Amikor Rebeka megpillantotta Izsákot, megkérdezte Ábrahám szolgáját, ki az a férfi, aki elébük jön a mezőn. A válasz hallatán „…vette a fátyolt és befödte magát”. (Mózes I. 24. 65.)

A haszid menyasszony és vőlegény az esküvő előtt legalább egy hétig nem találkoznak. A szertartás kezdetén a férfi odamegy a széken várakozó párjához és lefátyolozza az arcát. Utalás lehet ez egy másik tórai történetre, amelyben Jákobhoz Ráchel helyett Leát adták nőül. A vőlegénynek tehát látnia kell jövendőbelijét, aki a lefátyolozási mozzanattal mintegy beleegyezik a házasságba. A vallási törvények azonban lehetővé teszik, hogy akár még a gyűrű felhúzásakor is meggondolja magát és nemet mondjon.

Mivel a fátyol egyben a szüzességet is jelképezi, viselése nem szokás második házasságkötés esetén. Mégis megtörténik, hogy özvegy vagy elvált asszony is ragaszkodik hozzá, hogy ezzel az új párkapcsolat elsőbbségét hangsúlyozzák.

 

Forrás (részlet)