A Midrás Rabba Trumá szerint Mózes, az isteni parancsot hallván, meglepetésében így szólt:

…de egek és mindenség Ura! Az egek és az egek feletti egek sem tudnák befogadni dicsőségedet – hogyan kérheted, hogy szentélyt készítsünk Neked?

A XX. század vezető kabbalistája, Jiszrael Elija Weintraub rabbi (1932–2010) szerint a szentélyre valójában a népnek volt szüksége, hogy megragadhasson valamit Isten végtelen nagyságából. Abból a prófétai felismerésből, hogy „dicsősége betölti az eget és a földet…” (Jes. 6,3), csupán Isten létezését foghatták volna fel, az „Isten-közeli lét” személyes élménye nélkül.

A volozsini rabbi, Cháim Ickovits (1749–1821) szerint a „lakjam közöttük” kifejezés jelentése az, hogy Isten „mindenkiben ott legyek”, ahogyan a szöveg mondja: „közöttük lakozzam”.

Az „isteni jelenlét”, a Sechiná, a „személyes Isten” fogalma nem az ember puszta tudatában találja meg helyét, hiszen Isten nem fizikai létező. A „személyes” Isten mint Teremtő és egyben Szabadító spirituális és eszenciális létező: minden létezés oka és fenntartója (vö. Spinoza: Etika). Ahogyan olvassuk:

Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek Egyiptom országából, a szolgaság házából. (II. Mózes 20,2)

Isten tehát az ember érzelmi szintjén, az emberi szívben találja meg helyét. Ennek megéléséhez volt feltétlenül szükség a pusztai Szentélyre, amely egyben prefigurációja a zsidók mindenkori zsinagógáinak és imaházainak, amelyekre a zsidók azóta is mint „kis szentélyre”, azaz Miskánra tekintenek.

Rabbi Mose ben Nahman (Nachmanidész, 1194–1270) szerint a Miskán, a pusztai Szentély építését megelőzően bizonyos eseményeknek kellett bekövetkezniük. Elhangzott a Tízparancsolat, a zsidó nép morális normájának alapja. A nép „magára vette”, hogy megcselekszi mindazt, amit Isten Mózes által parancsol. Megköttetett a szövetség (brisz), és a zsidók Isten választott népévé váltak, a Tóra szavai szerint:

ha figyelmesen hallgattok hangomra és megőrzitek szövetségemet, akkor választott népem lesztek” (II. Mózes 19,5) … „és ti lesztek nekem papok királysága, szent nép (uo. 6).

Isten választott népe tulajdonképpen ezután és ezek által vált alkalmassá arra, hogy szentélyt építsen lakhelyül a Sechinának, Isten dicsőséges jelenlétének.

Történt, hogy rabbi Jiszrael Meir Kagan (Háfec Chájim, 1838–1933) elhatározta, hogy meggyőzi közössége tagjait: közadakozásból építsenek új épületet tanítás céljából a jesiva számára. A közösség tagjai – többségükben szegény emberek – kétkedve fogadták a rabbi javaslatát. Ekkor felkereste őt egy gazdag kereskedő, aki felajánlotta, hogy finanszírozza az építkezést, de azzal a feltétellel, hogy az új épület róla legyen elnevezve.

A rabbi látszólag mélyen elgondolkodott a kétségtelenül nagyvonalú ajánlaton, majd így válaszolt:

Felajánlásod dicséretes, és bizonyára sok hozzád hasonló akad Izraelben. De nem fogadhatom el, mert az egész közösségnek jár a lehetőség, hogy érdemeket szerezzen azáltal, hogy hozzájárul az új épület felépítéséhez. Mestereinktől tudjuk, hogy a Miskán megalkotásakor mindenkinek volt annyi pénze, hogy akár egyedül is finanszírozhatta volna az építkezést. Isten parancsa azonban – a minden értelemben közös jövő érdekében – így szólt: ‘minden embertől, akit szíve ösztönöz, vegyétek el a nekem szánt felajánlást (II. Mózes 25,2).