A Talmud szerint (הַכֹּהֵן הַגָּדוֹל) a Kohen Gadol (főpap) különböző ruhadarabjai a zsidó nép bűneinek engeszteléséül szolgáltak. A (מְעִיל) meil (köntös) a (לָשׁוֹן הָרַע) lason hara (rosszindulatú beszéd) bűnéért engesztelt. A meil egyik feltűnő jellemzője az volt, hogy teljes egészében (תְּכֵלֶת) techeilet – égszínkék színű volt, amely a Dicsőség Trónjára emlékeztető szín[1]. Mi a kapcsolat a meil techeilet színe és a lason hara bűnbocsánata között? Chofec Chaim egy Tana D’vei Elijahu[2] idézetével magyarázza, amely szerint a lason hara felemelkedik a Dicsőség Trónjához. Ez azt jelenti, hogy aki lason hará-t mond, annak a Dicsőség Trónja előtt kell felelnie tetteiért. A Kohen Gadol meil-jének techeilet-je arra emlékeztet, hogy szavainknak nagy spirituális erejük van[3].

A lason hara elleni küzdelemnek köszönhetően sokkal nagyobb a tudatosság a beszédünkkel kapcsolatos törvények és elvek tekintetében. Mindazonáltal a lason hara továbbra is az egyik legnehezebben elkerülhető bűn – ennek számos oka van, többek között az, hogy sokat beszélünk és hogy erős társadalmi nyomás nehezíti a negatív beszéd elkerülését.

Lehet azonban, hogy van egy mélyebb ok, amely a lason hara nagy részének gyökere. A zsidó törvény elismeri, hogy az emberek örömüket lelik abban, hogy másokról negatívan beszélnek – ezt láthatjuk a konstruktív beszéd törvényeiben: vannak olyan esetek, amikor megengedett, sőt szükséges a lason hara, hogy megakadályozzunk egy kárt, azonban még ez is tilos, ha a beszélő szíve mélyén örömét leli abban, hogy rossz színben tünteti fel a tetteseket. Nehéz megérteni ezt az örömöt, amit a lason hara okoz – sok bűn van, amely iránt nyilvánvaló vágyat éreznek az emberek, például az erkölcstelen viselkedés, azonban a lason hara nem okoz nyilvánvaló fizikai örömöt. Miért van ilyen erős késztetés arra, hogy másokról negatívan beszéljünk?

Úgy tűnik, hogy a lason hara beszéd örömének legfőbb oka az, hogy mesterségesen növeli az ember önértékelését: ha valaki önértékelésének hiányát érzi, kétféleképpen növelheti azt – az egyik lehetőség, ha konstruktív tevékenységekben vesz részt és javítja a jellemét. Így teljesebbnek és pozitívabbnak érzi magát. Van azonban egy másik, könnyebb lehetőség is: az emberek gyakran hajlamosak másokhoz viszonyítva értékelni magukat, ezért az önképük gyakran attól függ, hogy hogyan viszonyulnak a körülöttük lévőkhöz. Ha kritizálják őket, lealázzák őket, ezáltal magukat kedvezőbb színben látják. Tegyük fel valaki úgy érzi, hogy hiányzik belőle egy tulajdonság, például az intelligencia, akkor, ha másokat kritizál ugyanazon a területen, az segíthet neki abban, hogy jobban érezze magát a saját intelligenciája miatt.

Ez magyarázatot adhat a rabbik azon megfigyelésére, hogy az ember csak azokat a hibákat kritizálja másokban, amelyekkel ő maga is rendelkezik. A rabbik megértették az emberek pszichológiai szükségletét, hogy jól érezzék magukat és hogy ennek egyik legfőbb módja az, ha másokat éppen azon a területen kritizálnak, amelyben ők maguk is gyengék.

Természetesen a lason hara-ból származó önértékelés növekedése mesterséges és nagyon rövid életű. Rövid idő múlva a beszélő valódi értéktelenségérzete visszatér és úgy érzi, hogy többet kell kritizálnia, hogy felemelje önmagát. Bármelyik ember, aki megpróbált tartózkodni a lason hara-tól, tanúsíthatja, hogy amikor visszafogta magát, nem érezte, hogy bármi hiányzik – éppen ellenkezőleg, jobban érezte magát, mert helyesen cselekedett.

A lason hara megértéséből két fontos tanulság vonható le. Először is, nagyon óvatosnak kell lennünk a szándékainkkal, amikor konstruktív céllal negatívan beszélünk. Ez különösen igaz a judaizmuson belüli más csoportok vagy ideológiák kritizálásának kényes területén. A manchesteri Ros Jesiva, Rav Jehuda Zev Segal szerint csak a nagy emberek tudnak más csoportokról kritikus hangon beszélni úgy, hogy közben meg tudják őrizni a tisztaságukat. Ennek egyik oka lehet, hogy az istenfélő emberek magabiztosak és nincs pszichológiai szükségük mások kritizálására. Mindenki más azonban hajlamos az önértékelés hiányára és előfordulhat, hogy nem (לְשֵׁם שָׁמַיִם) lesém Samajim (az ég nevében) okokból ítéljük el azokat, akiket nem helyeselünk. Ez egyértelmű lason hara és biztosan bölcs dolog Rav Segal szavait megfogadva soha nem kockáztatni egy ilyen súlyos bűn elkövetését.

A második tanulság az, hogy ha magunkban mások lekicsinylésének vágyát tapasztaljuk, akkor (חֶשְׁבּוֹן הַנֶּפֶשׁ) chesbon hanefes-t (önvizsgálatot) kell végeznünk, hogy felfedezzük annak forrását. Nagyon gyakran ez az önértékelés hiányából fakadhat. De ahelyett, hogy másokat lekicsinyelnénk, javíthatunk önmagunkon azzal, hogy fejlesztjük jellemvonásainkat és arra törekszünk, hogy aktív és produktív tagjai legyünk a társadalomnak. Legyen mindannyiunknak érdeme, hogy megtisztítsuk beszédünket és megértsük a meil üzenetét.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

[1] Arachin, 16a.

[2] (héberül: תנא דבי אליהו) egy két részből álló, összetett nevű midrás, amelynek végleges szerkesztése a 10. század végén történt. Az első rész címe „Széder Elijahu Rabbah” (31 fejezet), a másodiké „Széder Elijahu Zuta” (15 fejezet).

[3]  Chofec Chaim Al HaTorah, Parasat Tecave.