A törvény, amely a címben szereplő izraeli állami ünnepnap megtartásáról rendelkezik, tíz évvel ezelőtt, 2016. június 21-én született, és egy tavaszi hónaphoz köthető esemény őszi megünneplését rögzíti. Neve: A bevándorlás napja, Héberül: Jom ha’alija.

Létrehozásának indoklása szerint:

„A törvény célja, hogy éves ünnepnapot jelöljön ki, elismerve ezzel a bevándorlás fontosságát, mint Izrael Állam létezésének, fejlődésének és multikulturális társadalomként történő felépítésének alapját.”

Kézenfekvő lett volna niszán hó 10. (az idén a Gergely naptár szerint március 28.) kijelölése, az Ószövetség szerint ugyanis a negyvenéves pusztai vándorlás alatt néppé kovácsolódott zsidók ezen a napon léptek az Ígéret Földjére Józsua vezetésével:

„A nép pedig fölment a Jordánból az első hónap[1] tizedikén, és táboroztak Gilgálban, Jerichó keleti szélén.”(Józsua 4. 19.)

Ez a nap azonban nagyon közel van peszach, az egyiptomi kivonulás ünnepének dátumához (niszán 15.), ezért végül chesván hó 7-re[2] esett a választás. Ez ugyanis a Lech lechá hetiszakasz közelében van, amely arról szól, hogy az Örökkévaló elhívására Ábrám elindul szülőföldjéről abba az országba, amelyet Isten mutatott neki.

Az „alija” szó magyar fordítása: felmenetel, felemelkedés; az ellentéte, a „jeridá” pedig lemenetelt, leszállást jelent. Erre is van tórai példa:

„Ábrám lement Egyiptomba, aztán pedig vissza felment onnan Kánaánba.” (Mózes I. 12. 10 és 13. 1.)

Bevándorolni Izraelbe – zsidó szemszögből nézve: hazatérni – spirituális felemelkedést jelent, Jeruzsálembe pedig ugyancsak „felmennek” a világ és az ország minden részéből, és ez nem kizárólag a tengerszint feletti 754 méter magasságnak tudható be.

A gazdasági válságok, a sokszor pogromokban megnyilvánuló antiszemitizmus a XIX. század utolsó negyedében arra késztették Kelet-Európa zsidóságának egy részét, hogy elhagyják országukat. Többségük Amerikát és Nyugat-Európát vette célba, de a vallási és történelmi kötődés, valamint az erősödő cionista mozgalmak hatására voltak, akik az ősi föld felé indultak. Az államalapítás előtti tömeges alijának öt szakaszát különböztetik meg egymástól. Az első a jemeni zsidók bevándorlásával kezdődött 1881-ben, és egy évre rá a Harkovban létrejött Bilu[3] mozgalom tagjaival folytatódott.

1904-től ’14-ig tartott a második hullám, amelynek eredményeként 35 ezer kelet-európai és jemeni zsidóval mintegy 85 ezerre nőtt a jisuv létszáma.

1919 és ’24 között újabb 35 ezer bevándorló gyarapította a szentföldi zsidóságot, ez volt a harmadik hullám.

A negyediket 1924-től ’31-ig jegyzik, ekkor kb. 70-80 ezer bevándorlót fogadtak; igaz, ugyanebben az időszakban 20 ezren hagyták el Palesztinát.

A harmincas évek kezdetétől a második világháború kitöréséig számítják az ötödik hullámot, amikor a történelmi eseményeknek megfelelően váltakozó ütemben 180 ezren döntöttek az ős-újhazában való letelepedés mellett.

A Palesztinát 1920-tól 1948-ig felügyelő arabbarát brit hatóságok előbb korlátozták, később megtiltották zsidó menekültek bevándorlását, így azok kénytelenek voltak illegális úton próbálkozni. Leghíresebb az Exodus nevű bevándorlóhajó Leon Uris által könyvben[4] megírt esete. A hajót 1947 júniusában a britek nem engedték kikötni Haifán, és mintegy 4550 utasát, köztük holokauszt-túlélőket és gyerekeket a francia partokig, majd, miután nem voltak hajlandók elhagyni a fedélzetet, onnan németországi táborokba szállították.

Mióta létezik a mai Izrael, folyamatosan nyitva áll kapuja a zsidó bevándorlók előtt.

Jegyzetek:

[1] Niszán az első tavaszi hónap, amelynek első napja a királyok és az ünnepek újéve.

[2] Ebben, azaz az 5687. zsinagógai évben október 29-én volt.

[3] Nevüket Jesája könyvéből (2. 5.) vett idézet kezdőbetűiből alkották: Jákob háza, jertek, járjunk (az Örökkévaló világosságában).

[4] Az 1958-ban megjelent könyvből 1960-ban film készült Paul Newman főszereplésével. Címadó dala világsláger lett.