Van könyv, amely után hiány marad az emberben. Nem azért, mert hamis. Hanem azért, mert a szeretetből csak egyet ismer. A férfi és a nő közti szerelemről könnyebb írni. Van története. Van teste. Van közelsége és hiánya. A másik szeretetről, az ember Örökkévaló iránti szeretetéről nehezebben találunk szót. Pedig, ha erről hallgatunk, nemcsak az Örökkévalóról mondunk kevesebbet. Az emberről is.

Ráv Kook egy rövid esszében ezt a hiányt veszi észre. Nem a szerelem ellen beszél. Azt kifogásolja, hogy az irodalom gyakran úgy ír, mintha ez volna az egyetlen nagy szeretet, amelyet az ember hordoz. Ha pedig a művészet a lélek mélyét akarja megszólaltatni, erről sem hallgathat.

Ezért olyan különös könyv az Énekek éneke, héber nevén a Sír hásirim. Nem véletlen, hogy a hagyomány Pészachhoz kötötte. A kivonulásban nemcsak a szabadulást hallotta, hanem azt is, hogy Izrael ott indul el az Örökkévaló felé. Ez a könyv ennek a közeledésnek ad hangot.

Nyelve tele van vággyal, kereséssel, hiánnyal, közeledéssel. Könnyű volna ezért egyszerű szerelmi költeményként olvasni. Rabbi Akiva azonban mást hallott ki belőle. A Misna, a korai rabbinikus tanításgyűjtemény szerint minden szent irat szent, de az Énekek éneke a szentek szentje; sőt az egész világ sem ér fel azzal a nappal, amelyen ez a könyv Izraelnek adatott.

Ezt a mondatot csak akkor lehet komolyan venni, ha komolyan vesszük azt is, hogy a szeretetnek rendje van. Különben az Énekek éneke is csak szép vers marad. Nem a testi képek teszik szegényessé az olvasatot. Az teszi azzá, ha az ember csak ezeket látja meg benne. Akkor nem engedi, hogy a vers többet mondjon annál, amit ő maga már eleve belelát.

Rabbi Akiva szavai mögött élet áll. A Talmud, a rabbinikus hagyomány nagy vitagyűjteménye szerint halála óráján a Smát mondta, és a „teljes lelkeddel” szavait úgy értette: akkor is, ha az ember a lelkét adja érte. Ha ilyen ember mondja az Énekek énekére, hogy a szentek szentje, azt nem lehet jámbor túlzásnak tekinteni.

A földi szerelmet nem kell kisebbíteni. Csak nem szabad azt hinni, hogy ott van a vége. Az emberi szerelem nagy dolog. Éppen ezért lehet jele valami nála nagyobbnak. Nem azért fontos, mert betölt mindent. Hanem azért, mert megsejtet valamit abból, ami túl van rajtunk, és mégis közelebb van hozzánk, mint sok minden, amit magunkról biztosnak hiszünk.

Aki csak ezt az egy nyelvet hallja ki belőle, a szerelemről sem tud eleget. Mert a vágy nemcsak közel akar húzni. Van benne valami, ami maga is közeledni szeretne. Nemcsak a másikhoz, hanem ahhoz is, ami több nálunk, és mégis igazabban rólunk szól.

Ezért tartozik az Énekek éneke a Szentírás legbelsejéhez.

Az az irodalom, amely erről hallgat, valamit nem tud kimondani az emberből. Mert akkor éppen az marad ki az emberből, hogy nemcsak vágyakozni tud, hanem fölfelé is szeretni.