A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjára.

 

Barna lé volt a csajkában. Annyi, amennyi még átsegíthetett egy napon. Saul mégis odaadta. Egy sziddurért, egy imakönyvért. 1925-ben született egy magyar kisfaluban. Az apja kereskedő volt. A bolt a Fő utca sarkán állt. 1944 tavaszán bevonultak a németek. Nemsokára már nem bolt volt és nem utca, hanem téglagyár, várakozás, nyári ég a fej fölött, aztán vagon. A testvérével együtt vitték el. Később Auschwitzban egymást követő számokat kaptak: B11817 és B11818.

A táborban a szám arra szolgált, hogy a név eltűnjön.

Ők mégis valami mást láttak benne.

Két egymás mellé került testvért.

A sziddur nem ajándékba került Saulhoz. A napi leveséért kapta. Amikor az SS-tiszt észrevette a kabátja alatt, megverte, és elvette tőle a könyvet.

Saul azonban visszament érte.

Visszalopózott a tábori irodába. A könyv ott hevert a porban. Saul felvette, és újra elrejtette magánál.

A sziddur vele maradt a halálmenetben is.

A hóban, a hidegben, a lövések között egy kicsi könyvet vitt magával. Lapokat. Betűket.

A háború végén, a menetelés közben nyílt egy rés. Egy raktárablak. Saul és a testvére úgy tettek, mintha elejtettek volna valamit, aztán egy mozdulattal bevetették magukat az ablakon. Egész éjjel ott feküdtek a sötétben. Kint lövések szóltak.

Saul később egy mondattal mondta el, mi történt vele ott: „Vele vagyok a nyomorúságban.”

1949-ben az Acmaut hajón megérkezett Jeruzsálembe. Nem Amerikát választotta, hanem Izraelt. Családot alapított. Felesége, Miriam, szintén túlélő volt.

Ma is ott van az a sziddur egy olajfából készült dobozban. A fia ezt a mondatot vésette rá: „Nemcsak kenyérrel él az ember.”

A leves rég elfogyott.

A könyv megmaradt.