Kiss Arnold így nevezte: „a makóiak nagy, jámbor rabbinusa[1].” Fischer Antal Énoch kétszáz évvel ezelőtt, 1826-ban született Bács-Kiskun vármegyében, Izsák településen (a pontos születési dátum ismeretlen). Vályi András királyi magyar egyetemi professzor Magyar országnak leírása című, 1799-ben megjelent munkájának második kötetéből megtudhatjuk, hogy az akkor Isák néven Pest vármegyéhez tartozó falu „földes Urai B. Orcziak, lakosai katolikusok, reformátusok és zsidók”.

A szegény családból származó ifjú Pressburg (Pozsony) és Prága híres jesiváiban tanult, emellett filozófiát hallgatott az egyetemen. 1852-től ’64-ig Dunaföldváron volt rabbi, onnan került Makóra, ahol élete végéig szolgálta közösségét a szó legnemesebb értelmében.

Milyen volt akkoriban Makó? Szirbik Miklós református lelkész 1835-36-ban készítette el a város monográfiáját, amelyben több ízben megemlíti a zsidó lakosokat. Az ő adatai szerint számuk 1836-ban 1.120 fő volt. Az öt seborvos közül három izraelita – írja –, ami arra mutat, hogy az uraságokon kívül orvosra csak zsidóknak van szükségük. Szombaton, amikor a zsidók nem vesznek be orvosságot, a patika forgalma megszűnik, merthogy a köznép jobbára kuruzslóhoz vagy természetes gyógymódhoz folyamodik. Létszámukhoz képest jó nagy zsinagógát építettek a zsidók, akik amellett, hogy magyarul beszélnek, magyarul vezetik az anyakönyveiket is.

Ebbe a miliőbe került családjával a főrabbi. A rebecen, sz. Hermann Anna (Nina) 1873-ban elhunyt, hat gyereket hagyva maga után. A főrabbi nem nősült újra, egyedül nevelte a két fiút és a négy lányt. A nagyobb fiú, Fischer Jakab pszichiáter főorvos lett, a Pozsonyi Állami Kórházban dolgozott. A kisebb, Emil Makaira változtatta a családnevét, utalva szülővárosára, Makóra. Apjuk reménykedett, hogy legalább egyik fia a nyomdokaiba lép. Emil szépen haladt a vallási tanulmányokkal, mégis inkább költő, újságíró és műfordító lett. Hermina, az egyik Fischer lány Löwenstein Adolfhoz ment feleségül. Az ő fiuk volt Makai Ödön (1889-1937) ügyvéd, József Jolán, később József Etelka férje, azaz József Attila sógora, majd 1920-tól nagykorúságáig gyámja.

A bevezetőben említett cikkében Kiss Arnold részletesen ír „a magyar-zsidó pap” Csanády Sándor ellenzéki parlamenti képviselőt idéző, lángoló szónoklatairól, a vallástalanságot és a bűnözést ostorozó kirohanásairól. A főrabbi külsejéről is leírást kapunk: középtermetű, bozontos szemöldökű, villogó szemű ember volt, aki kürtőkalapban, sujtásos kabátban és magasszárú csizmában járt. Az ismerősök, de még az idegenek is szeretettel vették körül, mert érezni lehetett, hogy dohogásai nem pózolásból, hanem őszinte érzésekből fakadnak. Tagja volt a Rabbiképző Intézet két bizottságának is, ezért rendszeresen megfordult a fővárosban, ahol Klein Mór nagybecskereki rabbival közös szállásukon osztotta meg a zsidóság önsorsrontó életvitele feletti aggodalmait. Tette ezt a judaizmus modernebb áramlatát támogató rabbiként.

„Egy új, tisztább, igazabb, hívőbb, magát, hitét jobban megbecsülő nemzedéknek kell támadnia” – vallotta.

 

1869. április 9-án halt meg Makón. Őt, aki egyik hitszónoklatát Lőw Lipót temetése alkalmából tartotta, annak fia, Lőw Immánuel búcsúztatta a zsinagógában.

 

Jegyzet:

[1] Múlt és Jövő, 1940. február, Kiss Arnold: Fáklyák az éjszakában