Az Ácháré Mot–Kedosim iker-hetiszakaszok a szentségre összpontosítanak. Mi, a zsidó nép, nem csupán arra vagyunk kötelezve, hogy megtartsuk az Ö-való parancsolatait, hanem arra is, hogy ezeken a parancsolatokon keresztül megszenteljük magunkat és szentté váljunk. Ebben a két parasában, amelyet általában együtt olvasnak fel, a Tóra konkrét utasításokat ad arra vonatkozóan, hogyan érhetjük el ezt a magasztos célt. Nemcsak az a fontos, amit tennünk kell, hanem ugyanilyen fontos az is, amit el kell kerülnünk.

כְּמַעֲשֵׂה אֶרֶץ מִצְרַיִם אֲשֶׁר יְשַׁבְתֶּם בָּהּ לֹא תַעֲשׂוּ וּכְמַעֲשֵׂה אֶרֶץ כְּנַעַן אֲשֶׁר אֲנִי מֵבִיא אֶתְכֶם שָׁמָּה לֹא תַעֲשׂוּ וּבְחֻקֹּתֵיהֶם לֹא תֵלֵכוּ:

„Amint cselekszenek Egyiptom országában, amelyben laktatok, úgy ne cselekedjetek; és amint cselekszenek Kanaán országában, ahová beviszlek benneteket, úgy se cselekedjetek; törvényeik szerint ne járjatok.”[1]

És ez minden országra vonatkozik, ahol élünk.

Mindig csábító egy csoport tagjának lenni, követni a tömeget, és átvenni azt, ami éppen divatban van. Ezért figyelmeztet minket már történelmünk legelején az Ö-való arra, hogy ha zsidóként akarunk fennmaradni, ha meg akarjuk őrizni hitünket, akkor nem utánozhatjuk azoknak a népeknek a szokásait, akik között élünk. Erkölcseink és etikai normáink a Szináj-hegyhez kötnek bennünket, és ezek nem változnak; a nemzetek életét meghatározó szabályok és az általuk követett törvények azonban állandó változásban vannak. Ami tegnap még erkölcstelennek számított, ma már teljesen elfogadott lehet, és ez az élet sok területére igaz. Gondoljunk csak a politikailag korrekt nyelvre, az úgynevezett „divatos” öltözködésre, a „kultúrának” tekintett szórakozási formákra, arra, ahogyan a fiatalok beszélnek az idősebbekkel, vagy a széteső családokra — és máris megláthatjuk ennek a tilalomnak a bölcsességét.

De mi történik, ha ezt nem vesszük észre? Mi történik, ha otthonosan érezzük magunkat, és nincs kifogásunk a társadalom által hirdetett elvek ellen? Akkor emlékezzünk ennek a szakasznak a záró szavaira: „törvényeik szerint ne járjatok!” Az egyetlen mód, ahogyan mi, a zsidó nép, túlélhettük a századokig tartó száműzetést, az egyetlen mód, ahogyan megőrizhettük zsidóságunkat egy ellenséges világban, az egyetlen mód, ahogyan ellenállhattunk az asszimiláció támadásának, az volt, hogy kitartóan ragaszkodtunk a Tóra törvényeihez, és elhatárolódtunk még azoktól a törvényektől is, amelyek első pillantásra vonzónak tűntek számunkra. Életmódunk, értékeink, erkölcseink és etikai normáink mind a Szináj-hegyen gyökereznek, és a Szináj-hegyről jövő isteni hang örökre összeköt minket minden kultúrában, minden században.

 

A bizalom: minden kapcsolat alapja

A parasában említett micvák egyike így szól:

…וְלִפְנֵי עִוֵּר לֹא תִתֵּן מִכְשֹׁל…

„Vak elé ne vess gáncsot.”[2]

Ezt a kijelentést nem szabad pusztán szó szerint érteni; azt is jelenti, hogy ügyelnünk kell arra, nehogy félrevezető tanácsot adjunk. Arra is ügyelnünk kell, hogy ne legyenek rejtett szándékaink, és hogy tanácsadásunk indítékai tiszták legyenek.

Felmerülhet azonban a kérdés, hogy miért nem írja le a Tóra egyszerűen: nem szabad másokat félrevezetnünk. Miért ezt a szófordulatot használja: „vak elé ne vess gáncsot”?

A Tóra azt kívánja megtanítani nekünk, hogy a bizalom milyen komoly és fontos dolog. Ahogyan egyetlen józan ember sem tenne olyat, hogy egy vakot elbotlásra késztessen, vagy hagyná, hogy veszedelmes helyzetbe kerüljön, úgy a tudatlan ember félrevezetése is ugyanilyen elítélendő cselekedet. Mindannyian tudjuk, milyen fájdalmas rájönni arra, hogy azok az emberek, akikben bíztunk, elárultak minket; ezért ügyelnünk kell arra, hogy mi másokkal ne tegyünk így. Minden kapcsolat a bizalomra épül. Sem az egyének, sem a családok, sem a társadalmak nem tudnak fennmaradni, ha hiányzik a bizalom. Amikor ezt megértjük, és rájövünk, hogy valakit megtéveszteni vagy félrevezetni nem más, mint hagyni, hogy egy vak ember veszélybe lépjen, bizonyára érzékenyebbek leszünk minden szavunkra.

Az aranyszabály

…וְאָהַבְתָּ לְרֵעֲךָ כָּמוֹךָ…

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”[3]

Rabbi Akiva kijelentette, hogy ez a Tóra egyik alapvető elve, amelyből megtanuljuk, hogyan kell viszonyulnunk embertársainkhoz. Felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e úgy szeretni másokat, ahogyan önmagunkat. A nagy haszid mester, a Báál Sém Tov úgy válaszolt erre, hogy emlékeztetett bennünket: ugyanúgy, ahogyan tudatában vagyunk annak, hogy sok hibánk van, és mégis szeretjük magunkat, hasonlóképpen kedvesnek és jóindulatúnak kell lennünk embertársaink iránt, és hibáik ellenére is szeretnünk kell őket.

Rámbám tanítása szerint ez a parancsolat arra utasít minket, hogy minden zsidót úgy szeressünk, mint önmagunkat: úgy viselkedjünk velük szemben, mintha a saját érzéseinkről, tulajdonunkról, pénzünkről és méltóságunkról volna szó. Másrészt Rámbán azt tanítja, hogy a Tóra nem követeli meg tőlünk, hogy szó szerint úgy szeressünk valakit, ahogyan önmagunkat. Valójában van egy szabályunk, miszerint veszély esetén a saját életünk elsőbbséget élvez. Amit az Ö-való megkövetel tőlünk, az az, hogy másoknak is azt kívánjuk, amit magunknak kívánunk, és ugyanolyan tisztelettel és figyelemmel bánjunk velük, amilyet magunknak kívánunk.

Hillel, az idősebb, így fogalmazta meg ezt a parancsolatot: „Amit te magad nem szeretsz, azt ne tedd másokkal”, és így tanított egy leendő betérőt: „Ez az egész Tóra. Menj, és tanulmányozd! A többi csak magyarázat.”

 

Út a szentség felé

A héten olvasott parasában felfedezzük a szentség jelentését.

…וִהְיִיתֶם לִי קְדשִׁים כִּי קָדוֹשׁ אֲנִי ה׳…

„Legyetek nekem szentek, mert szent vagyok én, az Ö-való…” [4]

Így hangzik az Ö-való kijelentése.

De vajon törekedhet-e a hétköznapi ember a szentségre? Reális ez? Igen, a Tóra kijelenti, hogy nemcsak lehetséges számára egy ilyen cél elérése, hanem kötelessége is, hogy megtegye. A parasánk nem elméleti fogalomként mutatja be ezt a parancsot, hanem részletesen leírja azokat a lépéseket, amelyeket meg kell tennünk a cél megvalósításához. Ennek eredményeként a Tóra lényegének nagy része szerepel ebben a parasában, hiszen ezeknek a micváknak a betartása révén válhatunk szentté.

Ezek a micvák a szülők tiszteletétől a felebarátunk szeretetéig, a bosszúállás tilalmától a pletykálkodás elkerüléséig, az idegenekkel való kedvességtől a napszámosok bérének még aznap történő kifizetéséig, a szombat megtartásától a bálványimádás és a bálványkészítés tilalmáig, és még sok minden másig terjednek; az élet minden aspektusát érintik.

Ezenkívül az Ö-való megparancsolta Mózesnek, hogy tanítsa meg ezeket a parancsolatokat az egész népnek: (כָּל עֲדַת בְּנֵי יִשְׂרָאֵל) — minden zsidónak jelen kellett lennie, hogy hangsúlyozzák: a szentséget nem remeteélet, önmegtagadás, meditáció vagy a Himalája megmászása révén lehet elérni, hanem kizárólag úgy, hogy mások felé nyúlunk irgalommal, igazságossággal, figyelemmel és szeretettel, és ezáltal őket és magunkat is közelebb hozzuk az Ö-valóhoz.

Útmutató a szentséghez

A Tóra soha nem hagyja, hogy találgassunk, hanem világos útmutatást ad nekünk, amely megmutatja, hogyan érhetjük el céljainkat. Bölcseink több utat is felvázoltak, amelyek mind a szentséghez vezetnek:

1) Válj el mindattól, ami erkölcstelen és bűnös. Nyilvánvaló, hogy a Tóra erkölcstelenség- és bűnfogalma messze áll attól, amit a 21. századi kultúránk normaként fogad el. Felelős zsidókként kötelességünk pontosan tanulmányozni, mit is jelent az „erkölcstelen” és a „bűnös”.

2) Szenteld meg magad azzal is, ami megengedett. Ezért arra vagyunk kötelezve, hogy minden cselekedetünket és szavunkat fegyelemmel és mértéktartással szabályozzuk; vagyis enni szabad, de nem szabad falánknak lennünk; vásárolni szabad, de nem szabad a fogyasztás rabjává válnunk; alkoholt fogyasztani szabad, de nem szabad berúgnunk. Így szenteljük meg a bort a kidussal.

3) Cselekedeteinkkel és szavainkkal szeretetet kell ébresztenünk az Ö-való iránt. Zsidóként az a feladatunk, hogy az Ö-való követei legyünk. Ezért arra vagyunk hivatottak, hogy inspiráljuk az embereket arra, hogy dicsérjék és szeressék Őt. A kedvesség, a finomság és a figyelmesség megmutatásával dicsőséget szerzünk az Ö-való Szent Nevének. És ez nemcsak a világot megrázó nagy eseményekre vonatkozik, hanem a mindennapi kapcsolatainkra is, például amikor köszönetet mondunk egy bolt eladójának vagy egy légiutas-kísérőnek, amikor vezetés közben elsőbbséget adunk valakinek, vagy amikor nem foglaljuk el más parkolóhelyét — és még számtalan más példa is létezik.

4) Ahogyan az Ö-való irgalmas és megbocsátó, úgy nekünk is irgalmasnak és megbocsátónak kell lennünk. Törekednünk kell arra, hogy emberi kapcsolatainkban utánozzuk az Ö-való irgalmát és megbocsátását, mert ebben rejlik a szentség lényege. Első pillantásra ez tűnhet a legnehezebbnek, de ha szem előtt tartjuk, hogy azt szeretnénk, hogy az Ö-való megbocsássa vétkeinket, akkor bizonyára képesnek kell lennünk arra is, hogy kimondjuk ezt a nagy jelentőségű szót: „Megbocsátok.”

Minden olvasónak békés, szép szombatot!

 

Jegyzetek

[1] 3Móz 18,3

[2] Uo. 19,14

[3] Uo. 19,18

[4] Uo. 20,26