Gyerekkoromban nem láttam kohént áldásra emelt kézzel. Neológ zsinagógában nőttem fel, ahol ezt a szertartást a modernitás esztétikája évtizedekkel ezelőtt száműzte a templomainkból. Számomra ez a mozdulat a televízióból érkezett: Mr. Spock vulkáni köszöntéseként. Leonard Nimoy egy ortodox zsinagógai élményéből mentette át a gesztust a sci-fibe: a Mindenható nevét jelző héber Sín betűt formázta ujjaival.
Néha egy sci-fi sorozat menti át azt, amit a saját templomainkban elfedett a polgárosodás. A szentség nem tűnik el, csak a mi figyelmünk irányul másfelé. Néha a zsinagógából hátrál ki, és egy képernyőn mutatja meg újra a kezét.
Amikor Áron fiai magasba emelik a kezüket, nem ők áldanak meg minket. Ők csak eszközök, küldöttek (seluchei didan), akik teljesítik az írott parancsolatot. Maimonidész egyértelművé teszi: a micva érvényessége nem a kohén érdemeitől függ. Még az a kohén is köteles áldást mondani, aki nem él példás életet, mert a parancsolat nem a személyes kiválóságának szól, hanem a hivatásának. Az áldás nem a kohén birtoka: nem az ő erkölcsi érdeme teszi erőssé, és nem az ő gyöngesége teszi semmissé.
Vannak idők, amikor a rendszereink vagy a szokásaink elszigetelnek minket a szenttől. Ilyenkor a parancsolat ígérete nem szűnik meg, csak kivonul a megszokott keretek közül. De a kohéni kéz nem a képernyőn van otthon. Ott csak emlékeztetett valamire, amit nem nézhetünk. Az áldás nem a miénk, de ránk van bízva.
