Ahogy elkezdjük olvasni a Tóra negyedik könyvét, nem tudunk elkerülni egyfajta nyugtalanságot. A Bámidbár — a pusztában — egyes fejezetei logikus sorrendben követik egymást; nincs olyan szó vagy mondat, amely önmagában feszültséget keltene bennünk. Inkább az egész könyv ad okot gondolkodásra: első ránézésre ennek a könyvnek talán nem is kellett volna megszületnie. A benne leírt eseményeknek talán nem így kellett volna megtörténniük.
Bámidbár könyve Szináj pusztájában kezdődik, nem sokkal azelőtt, hogy Izrael elindulna a hegytől. A nép már megkapta a Tórát, és a következő nagy állomásnak Izrael földje felé kellett volna vezetnie. Az indulás természetes rendje nem tartalmazott volna negyven évet a pusztában. A negyven év a kémek bűne után kimondott ítélet lett.
Kétféleképpen lehet értelmezni ezt a késedelmet, amely a könyv címében — Bámidbár, „a pusztában” — is megmutatkozik. Lehet, hogy a nép egyszerűen még nem állt készen arra, hogy belépjen saját országába, harcoljon érte, elfoglalja és birtokolja. Szükségük volt időre, hogy felnőjenek, nemzetté érjenek, és összegyűjtsék azokat a képességeket és erőt, amelyekre szükségük lesz az előttük álló feladatokhoz. Ebben az értelemben a puszta várakozási hely, egyfajta érlelő tér volt.
Másfelől azt is mondhatjuk, hogy a pusztai tapasztalatnak önmagában is volt értéke. Nemcsak arról volt szó, hogy Izraelnek valahol el kellett töltenie az időt, amíg felkészül Izrael földjének meghódítására. A kérdés mélyebb: volt-e különleges jelentősége annak a helynek, ahol a zsidó nép felnőtté vált? Úgy tűnik, az Örökkévaló döntése mögött, amellyel késleltette a földre való belépésüket és meghosszabbította a pusztában való tartózkodásukat, nagyobb terv állt. A pusztának szerepe volt abban a folyamatban, amelyen Izraelnek végig kellett mennie.
A pusztában az ember védtelenül, menedék nélkül van kitéve a környezetnek. A forró nappalok, a hideg éjszakák, a végtelen tér, valamint az élelem és a víz megbízható forrásainak hiánya páratlanul kiszolgáltatott helyzetet teremt. Ebben a világban az izraeliták teljes mértékben az Örökkévalóra támaszkodtak. Az a meggyőződés, hogy minden megélhetés az Örökkévalótól származik, így mélyen bevésődött kollektív tudatukba. Ez a puszta egyik legfontosabb tanítása; máshol talán nem lehetett volna ilyen erővel megtanulni.
Ebben az értelemben a pusztai tapasztalat az Édenkertre emlékeztet. Nem abban, hogy az embernek ne lett volna feladata — hiszen az Édenben is az volt a dolga, hogy művelje és őrizze a kertet —, hanem abban, hogy megélhetése közvetlenül az Örökkévaló gondoskodásától függött. Bár a pusztát nem szoktuk eszményi létformának tekinteni, Izrael negyvenéves vándorlásában mégis volt valami, ami az Édenre emlékeztetett: az ember naponta tapasztalta, hogy élete nem önmagából táplálkozik.
A pusztai tapasztalatnak van egy másik oldala is: az elkülönülés. A társadalmakra, akár tudatosan, akár észrevétlenül, hatással vannak más társadalmak eszméi, szokásai és viselkedési mintái. Még azok a közösségek is, amelyek falakat emelnek, hogy ellenálljanak ennek a hatásnak, többnyire csak részben járnak sikerrel. A nemrég felszabadult rabszolgák, nemzeti történelmük hajnalán, talán még nem voltak elég érettek ahhoz, hogy ellenálljanak Kánaán bálványimádó népei hatásának. Ebben a fényben érthetőbbé válik, miért választotta az Örökkévaló a puszta elkülönültségét az önállóságra való felkészülés helyszínéül.
Ez az elkülönülés azonban nemcsak védekezés volt, hanem építő szakasz is. Amikor Ábrahám elindult, hogy teljesítse az Örökkévaló parancsát, és feláldozza fiát, Izsákot, két kísérője vele tartott. Együtt értek a kijelölt hely közelébe, de ott Ábrahám különválasztotta a társaságot: ő és Izsák felmentek a hegyre, hogy ott szolgálják az Örökkévalót, majd később visszatérjenek a többiekhez. Ráv Joszéf Dov Szoloveitchik ezt a verset a lelki érlelődés mintájaként magyarázta: az ember életében eljön az a pillanat, amikor egy időre egyedül kell maradnia. A vers azonban nem ér véget az elkülönüléssel. Ábrahám a visszatérést is kimondja: „visszatérünk hozzátok”. A különállás csak egy szakasz; a közösséghez való visszatérés nem kevésbé fontos része a folyamatnak.
A zsidó népnek különleges küldetése van. Ahhoz, hogy „a népek világosságává” válhasson, előbb benne kellett megerősödnie ennek a fénynek. Ez volt a Szináj-hegyi kinyilatkoztatás egyik lényege. Ahhoz pedig, hogy ezt a fényt megőrizze és növekedni hagyja, időre volt szüksége; ezt adta meg a pusztában töltött idő.
Talán egy tökéletes világban a volt rabszolgák azonnal beléphettek volna Izrael földjére, és jó hatással lehettek volna a környező népekre. Az Örökkévaló azonban tudta, hogy a valóságban még nem álltak készen erre. Ahogy Ábrahámnak szüksége volt arra az időre, amikor egyedül lehetett Izsákkal a hegyen, úgy a zsidó népnek is szüksége volt arra, hogy egy ideig elkülönülve éljen, és teljesebben megértse az Örökkévalóhoz fűződő kapcsolatát és parancsolatait. És ahogy Ábrahám visszatért az elkülönült, emelkedett tapasztalatból a többiekhez, úgy kellett Izraelnek is visszatérnie a világba: nem elmenekülni tőle, hanem küldetéssel jelen lenni benne.
