Ahogy elkezdjük olvasni a Tóra negyedik könyvét, nem tudunk elkerülni egyfajta nyugtalanságot. A B’midbar (Sivatagban) egyes fejezetei logikus sorrendben követik egymást; nincs olyan szó vagy mondat, amely kifejezetten feszültséget keltene bennünk. Inkább az egész könyv, mint egység, ad okot gondolkodásra: első ránézésre ennek a könyvnek soha nem lett volna szabad megíródnia. A benne leírt eseményeknek soha nem kellett volna megtörténniük.
A B’midbar könyve azzal kezdődik, hogy az izraeliták elhagyják a Szináj-hegyet, magukkal hordozva a becses Tórát. Következő állomásuknak az Ígéret Földjének kellett volna lennie, mint kijelölt célállomás. Eredeti útitervük nem tartalmazott negyven évet a sivatagban.
Kétféleképpen lehet értelmezni ezt a késedelmet, amely a könyv címében – B’midbar, „a sivatagban” – is megmutatkozik, utalva az események helyszínére: Lehet, hogy a nép egyszerűen még nem állt készen arra, hogy belépjen saját országába, harcoljon érte, elfoglalja és birtokolja. Szükségük volt arra, hogy „elüssék az időt” és felnőjenek, hogy nemzetként megérjenek, és összegyűjtsék azokat a képességeket és erőt, amelyekre szükségük lesz az előttük álló feladatok megoldásához. A sivatag egyfajta várakozási hely, inkubátor volt.
Másfelől viszont azt is megállapíthatjuk, hogy a sivatagi élménynek önmagában is volt értéke, mint nevelési tapasztalat. Más szavakkal: a sivatagban töltött évek pusztán földrajzi véletlenek voltak, vagy volt mélyebb jelentősége annak a helynek, ahol a zsidó nemzet felnőtté vált? Természetesen az izraelitáknak szükségük volt egy helyre, ahol összeszedhették magukat és felkészülhettek Izrael földjének meghódítására, és kevés más hely volt, ahol ezt megtehették. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy I-ten döntése mögött, miszerint késleltette a Földre való belépésüket és meghosszabbította a sivatagban való tartózkodásukat, egy nagyobb terv áll. Van-e valami különleges a sivatagban, ami különösen releváns az általuk végig járandó folyamat szempontjából?
A sivatagban az ember védtelenül, menedék nélkül van kitéve a környezetnek. A forró nappalok, a hideg éjszakák, a végtelen tér, valamint az élelem és víz megbízható forrásainak hiánya páratlanul kiszolgáltatott helyzetet teremt. Ebben a légkörben az izraeliták teljes mértékben I-tenre támaszkodtak, és az a meggyőződés, hogy minden megélhetés I-tentől származik, örökre bevésődött kollektív tudatukba. Ez a sivatagból levonható legfontosabb tanulság, amelyet máshol nem lehetett volna ilyen hatékonyan megtanulni.
Ebben az értelemben a sivatagi élmény az Édenkertre emlékeztet, ahol az ember nem végzett munkát, mégis minden szükséglete kielégítésre került. Bár a sivatagot talán nem tartjuk utópikus létezésnek, funkcionális szinten volt valami nagyon édenkert-szerű az izraeliták negyvenéves sivatagi vándorlásában.
A sivatagi élménynek van egy másik aspektusa is: az elszigeteltség. Általában a társadalmakra – tudatosan vagy tudat alatt – hatással vannak más társadalmak eszméi, szokásai és viselkedési mintái. Még azok a társadalmak is, amelyek – átvitt vagy szó szerinti értelemben – falakat emelnek, hogy ellenálljanak ennek az elkerülhetetlen kölcsönös hatásnak, általában csak részben járnak sikerrel. A nemrég felszabadult rabszolgák, nemzeti történelmük hajnalán és nemzeti identitásuk megszilárdulásának korai szakaszában, talán még nem voltak elég érettek ahhoz, hogy ellenálljanak a Kánaán földjén lévő pogány társadalmak negatív hatásainak. Ennek fényében világossá válik, miért választotta I-ten a sivatag elszigeteltségét az önállóságra való felkészülés helyszínéül.
Ez az elszigetelődés proaktív lépésnek is tekinthető, amely pozitívabb, mint a puszta elkerülése. Amikor Ábrahám elindult, hogy teljesítse I-ten parancsát, hogy feláldozza fiát, Izsákot, két fiatal férfi, Ábrahám háznépének tagjai, elkísérték őket. Együtt értek a kijelölt helyre, de ott Ábrahám két csoportra osztotta a társaságot: ő és Izsák felmászott a hegyre, hogy ott szolgálják I-tent, majd később újra csatlakoztak a többiekhez. Rabbi Soloveitchik ezt a verset a spirituális növekedés paradigmájaként magyarázta: minden spirituális útkereső életében eljön az a pillanat, amikor egy időre egyedül kell maradnia. A vers azonban itt nem ér véget: Ábrahám a szétválást egy szakasznak tekinti, és a közösséghez való visszatérést, ami ezt követi, egy másik, nem kevésbé fontos szakasznak a folyamatban.
A zsidó népnek fontos küldetése van. Ahhoz, hogy „a nemzetek világosságává” válhassunk, először „meg kell gyulladnunk”. Ez volt a Szináj hegyen történt kinyilatkoztatás lényege. Ahhoz, hogy ezt a fényt ápoljuk és növekedni hagyjuk, időre volt szükségünk; ez volt a sivatagban töltött idő. Talán egy tökéletes világban a volt rabszolgák azonnal beléphettek volna a Szent Földre, és pozitív hatást gyakorolhattak volna a környező nemzetekre; de I-ten tudta, hogy a valóságban egyszerűen még nem álltak készen erre. Ahogy Ábrahámnak szüksége volt időre, hogy egyedül lehessen Izsákkal, úgy a zsidó népnek is szüksége volt arra, hogy egyedül legyen, hogy teljes mértékben megértse I-tenhez fűződő kapcsolatát és az Ő parancsolatait. És ahogy Ábrahám visszatért a megvilágosodás és kinyilatkoztatás elszigetelt élményéből, és hatással lett az egész világra, úgy lesznek az ő leszármazottjai is.
