Amikor belekezdünk Mózes negyedik könyvének olvasásába, a címben szereplő Bámidbár szó — jelentése: a pusztában — azonnal kijelöli lelki utunk irányát. Ez a szakasz nem csupán történeti beszámoló a zsidó nép pusztai vándorlásának kezdetéről, hanem tanítás arról is, hogyan válik egy sokszínű tömegből rendezett, szent közösség. A könyv népszámlálással indul, ahol a Tóra különleges kifejezést használ: szeú et ros, vagyis „emeljétek fel a fejét” minden egyes izraelitának. Rási szerint a számlálás a szeretet jele: az Örökkévaló újra és újra megszámlálja Izraelt, mert kedves előtte. Nem névtelen tömegként tekint rájuk, hanem névvel, történettel és hellyel rendelkező emberekként, akiknek mindegyike pótolhatatlan része a közösségnek.

De miért éppen a pusztában adatott a Tóra, és miért ott kezdődik a nép megszervezése? A Bámidbár rábba tanítása szerint a puszta hefkér: gazdátlan, mindenki előtt nyitott hely. Egy lakott városban falak, határok és tulajdonviszonyok uralkodnak; a pusztában ezek nincsenek jelen. Ez arra tanít, hogy a tórai tudás és az isteni közelség nem kiváltság, hanem mindenki számára nyitott lehetőség. Aki azonban túl erősen ragaszkodik saját énjéhez és büszkeségéhez, abban nem marad hely az isteni bölcsességnek. A puszta csendje és üressége ezért nem hiány, hanem lehetőség: helyet készít annak, hogy az ember meghallja azt a szót, amely életének irányt ad.

A hetiszakasz leírja a tábor pontos rendjét is. A tizenkét törzs négy égtáj felé rendeződve, saját zászlói alatt sorakozott fel, középpontban pedig a Miskán, a Szentély-sátor állt. A Tóra ezzel olyan rendet mutat, amelyben a törzsek nem oldódnak fel egymásban, hanem közös középpont körül rendeződnek. A zászlók a különböző jellemeket, tehetségeket és utakat jelképezik — hiszen nem vagyunk egyformák —, de minden irány végül a középpont, a szentség felé mutat. Ez a rend biztosította, hogy a puszta veszélyes világában se vesszenek el: a külső rend a vallási fegyelmet is őrizte. Bámidbár üzenete ezért ma is érvényes: arra hív, hogy a mai élet zaja között ne csupán arcok legyünk a tömegben, hanem felemelt fejjel, saját zászlónkat hordozva találjuk meg helyünket abban a közösségben, amelynek a szentség és az egymás iránti felelősség a tartóoszlopa.

Pénteken ünnepeljük Jeruzsálem napját — Jom Jerusálájimot —, amely nem csupán történelmi évforduló a naptárban, hanem népünk egyik jelentős ünnepnapja. Amikor Ijjár hónap 28-án megemlékezünk Jeruzsálem 1967-es egyesítéséről, nemcsak egy város felszabadítására gondolunk, hanem nemzedékek imájának beteljesülésére is. Kétezer éven át a zsidó imádság Jeruzsálem felé fordult; Jeruzsálemben pedig a Szentély helye felé. 1967-ben újra megnyílt előttünk Jeruzsálemnek az a része, amelyhez nemzedékek imája kötődött. Jeruzsálem az egység jelképe. A Zsoltárok könyve így ír róla:

„Jeruzsálem, mely építve van, mint oly város, mely egyaránt összekapcsoltatott.” (Zsolt. 122,3.)

Ez az a hely, ahol minden zsidó — irányzattól függetlenül — otthon van. Ezen a napon arra emlékezünk, hogy Izrael népe visszatért ősei földjére, és a város, amely oly sokáig „elhagyatott özvegy” volt, újra visszakapta gyermekeit. „Örüljetek Jeruzsálemmel és vigadjatok rajta, mind akik szeretitek; örvendjetek vele örvendezéssel mind, akik gyászoltok miatta.” (Jesájá 66,10.)