Mély fájdalommal búcsúzom Kardos Péter főrabbitól, a magyar rabbikar doyenjétől, attól az embertől, aki nemcsak évtizedeken át szolgálta hűségesen közösségét és a magyarországi zsidóságot, de személyében az utolsó holokauszt-túlélő főrabbit veszítettük el.
Alakja gyermekkorom óta része az életemnek. Első emlékem róla a Hevesi Simon Talmud-Tóra versenyekhez kötődik. Öt-hat éves kisgyermekként ültem a Páva utcai körzetben összegyűlt tanulók között, akik az ország különböző részeiből érkeztek, hogy számot adjanak tudásukról. A hosszú, meleg nyári napokon a verseny egyszerre volt tanulás, közösségi élmény és ünnep. A pulpitusnál ott ült Ő is. Akkor még nem sejthettem, hogy évtizedek múltán kollégaként és barátként ismerhetem majd.
Különleges kapcsolattal kötődnek egymáshoz családjaink is. Nagyszüleim tiszafüredi gyökerekkel rendelkeztek, nagymamám pedig miután nagypapám itthagyta ezt a földi létet a Thököly úti közösség oszlopos tagjává vált. Több mint húsz éven át tartozott ahhoz a körzethez, amelynek Főrabbi úr volt a lelki vezetője. Később gyermekeivel, Ágnessel és Lászlóval együtt nőttünk fel, közösen táboroztunk Szarvason, együtt vettünk részt ifjúsági cionista szervezetek életében. Jóleső érzés visszagondolni, hogy a nagyszüleink közötti kapcsolatot a mi nemzedékünk barátsága is továbbvihette.
Rabbinövendékként, majd rabbiként egyre közelebbről ismerhettem meg őt. A Rabbitestület tagjaként számtalan alkalommal ültünk egy asztalnál. Nehéz kérdésekről beszélgettünk, néha vitatkoztunk, közösen kerestük a válaszokat a közösséget érintő ügyekben. Ezeket a találkozásokat azonban mindig áthatotta az a sajátos humor, derű és emberség, amely Kardos Péter személyiségéből áradt. Olyan ember volt, aki a legkomolyabb helyzetekben is képes volt mosolyt csalni beszélgetőtársai arcára.
Mindig csodálattal hallgattam imádságait. Hangjában és előadásmódjában ott élt az askenáz hagyomány gazdagsága, őseink öröksége, amelyet nemcsak őrzött, hanem át is adott a következő nemzedékeknek. Szavai és dallamai összekötöttek bennünket történelmünkkel, közös sorsunkkal és hitünkkel.
Kardos Péter nemcsak rabbi volt, hanem tanító, tanítómester és tanú. Holokauszt-túlélőként egész életében hordozta a történelem terhét. Az elmúlt évtizedekben bejárta Magyarországot és Európa számos országát, hogy személyes történetein keresztül adja tovább mindazt, amit átélt. Nemcsak a tragédiákról beszélt, hanem az emberi helytállásról, a közösség megtartó erejéről és az újrakezdés lehetőségéről is.
Az utolsó közös emlék, amit a szívemben őrzök: lánya, Ági Szarvasról érkezett egy csoporttal Kecskemétre, és úgy fejeztük be közös kecskeméti együttlétünket, ahol kirándultunk, volt egy kis kiddus, tanultunk egy picit a közösségről, hogy az anekdoták sorában elhangzott egy mosolyt fakasztó régi történt is. Amikor legközelebb találkoztam vele, huncut mosollyal az arcán már csak a poén csattanóját mondta nekem. Az adoma úgy szól, mire néz a rabbi nyaralója? – Tóra. Abban a pillanatban ismét ott volt minden, ami ő: a figyelem, a szeretet, a játékosság és az a derű, amelyet egész életében maga köré sugárzott. Tóra, ezzel a szóval fogom megőrizni főrabbi úr, Péter a közös történeteinket.
A főrabbi életútja
Kardos Péter (született Kösztenbaum Péter) 1936. május 11-én született Budapesten. Gyermekként túlélte a holokausztot és a pesti gettó borzalmait. A Zsidó Gimnázium elvégzése után az Országos Rabbiképző Intézet hallgatója lett, kántori oklevelét 1962-ben, rabbioklevelét 1971-ben szerezte meg. 1972-től a zuglói, Thököly úti zsinagóga rabbijaként szolgált. Évtizedeken át meghatározó alakja volt a magyarországi zsidó közéletnek, az Új Élet szerkesztőjeként és főszerkesztőjeként is. A magyar rabbikar legidősebb tagjaként, a Rabbitestület doyenjeként szolgálta közösségét. Személyében az utolsó Magyarországon szolgáló holokauszt-túlélő főrabbit veszítettük el.
