A múlt század húszas éveitől kezdve az európai zene, képzőművészet és irodalom legnagyobbjait örökítette meg kamerájával, cserébe korának zeneszerzői neki dedikáltak egy-egy darabot. Ezekből a művekből tavaly év végén az Izraeli Nemzeti Könyvtár mutatott be néhány miniatúrát. Volt köztük olyan is, amely egy ismert író egyetlen zeneműve. A Borisz Lipnitzkinek írt (merthogy ő volt az a fotós) és korábban soha elő nem adott darabok mellett olyan jelentős művek is elhangzottak, amelyeket a stúdiójában megfordult zeneszerzők írtak, bepillantást engedve a két világháború közötti párizsi időkapszulába és a benne rejlő zenei sokszínűségbe.
Az 1920-as évektől a világ minden tájáról érkezett emigránsok lepték el Párizst. A VIII. kerületben, a Faubourg Saint-Honoré utcában egy új fotóstúdió nyílt és rövid idő alatt népszerű lett: James Joyce, Edith Piaf, Marc Chagall, Pablo Picasso és Coco Chanel is az illusztris látogatói – és egyben modelljei – között voltak.
A tulajdonos 1887-ben született az Orosz Birodalom Csernyigov megyéjében (ma Csernyihiv, Észak-Ukrajna), egy Oszter nevű városban, Chajim Lipnitzki néven. Szülei zenésznek szánták, így hát hegedülni tanult és megpróbálkozott a zeneszerzéssel is. A zsidók elleni sűrűsödő atrocitások miatt arra kényszerült a család, hogy elhagyják otthonukat. Párizsban telepedtek le, ahol Chajim Boriszra változtatta a nevét, és másik szenvedélyét követve fotóstúdiót nyitott. A francia nyelvet nem sikerült tökéletesen elsajátítania, de az orosz nagy segítségnek bizonyult: Igor Sztravinszkij, Szergej Prokofjev, Vaszilij Kandinszkij és több orosz emigráns megismeréséhez a közös nyelv jelentette az utat.
A zene továbbra is nagy szerelme maradt. Pályafutása során több olyan zenésszel és zeneszerzővel találkozott, akiket mélyen tisztelt, és akiket szívesen fotózott. Köszönetük jeléül, vagy éppen munkája fejében akadtak köztük, akik megajándékozták egy-egy szerzeményükkel. Többségükben hegedűre írt egyszerű, rövid darabok ezek, feltehetően azért, hogy Borisz, az amatőr zenész is el tudja játszani őket. Talán a legmeglepőbb köztük az Ulysses írója, James Joyce darabja – valószínűleg egyetlen zenei próbálkozása –, amelyet Edmund J. Pendleton amerikai zeneszerző hangszerelt és ajánlott Lipnitzkinek.
Az 1930-as évek vége felé a náci fenyegetés fokozódásával az akkor már neves fotós rájött, hogy tovább nem maradhat Párizsban. Biztonságos helyet keresett terjedelmes archívumának, végül a Théâtre de l’Athénée pincéjében helyezte el dobozokba rakott anyagait. 1940 szeptemberében bezárta a stúdiót és megpróbált kijutni Európából. A következő év nyarán sikerült feljutnia egy Marseille-ből induló hajóra, de az Egyesült Államokba vezető útja meghosszabbodott: Kubában feltartóztatták, mert nem volt vízuma, és két évig Trinidadon maradt. Csak 1943-ban érkezett meg New Yorkba, ahol megpróbálta újra felépíteni karrierjét.
A New York Times-ban feladott hirdetése nyomán – „Lipnitzki Párizsból megérkezett New Yorkba” – Chagall rátalált. Felújították kapcsolatukat, amely a közös nyelven, az idegenség és a számkivetettség érzésén alapult.
1945-ben Lipnitzki visszatért a felszabadított Párizsba, és megpróbálta újra megnyitni a stúdiót. A következő húsz évben folytatta a fotózást, mígnem 1965-ben, 78 éves korában úgy döntött, hogy befejezi a munkát. 1971-ben halt meg Párizsban, több mint egymillió negatívból és 600.000 nyomatból álló hatalmas gyűjteményt hagyva maga után, amelyet a mai napig a francia Roger-Viollet fotóügynökség gondoz.
Neve mára csaknem feledésbe merült, bár fényképei gyakran felbukkannak az írott és elektronikus sajtóban a két világháború közötti időszak, valamint az 1950-es és ’60-as évek kulturális életének dokumentációjaként.
