A Yazdim zsinagóga Jeruzsálem bucharai kerületében van. Éveken át ott tartotta Ovadja Joszef országos szefárd főrabbi (1920-2013) tanításait, melyeket nem csak Izraelben, de a világ más országaiban is közvetítettek. Ez volt a szokás elul hónapban is, amikor a résztvevők együtt mondták el a szlichot imákat (bűnbánó imák).
Ros ha’sana közeledtével, egy ilyen alkalom előtt az akkor már idős főrabbi felhívta a közösség kántorát és közölte vele, hogy meggyengült fizikai állapota miatt a fia fogja helyettesíteni. A kántor elkeseredve kérdezte: nem lehetne mégis megoldani? Talán összegyűlhetnénk a főrabbi úr otthonában? A válasz elutasító volt, arra hivatkozva, hogy az éjfél után kezdődő, hangosan mondott közös ima bizonyára zavarná a szomszédokat. A kántor tovább erősködött: de hát ilyenkor műholdas közvetítés szokott lenni, sokan várják az ima utáni tanítást… Ovadja Joszef ezzel a mondattal vetett véget a vitának: az a jócselekedet, amit mások rovására teljesítünk, nem tekinthető jótettnek.
Joseph Messas rabbi (1892-1974), aki élete utolsó éveiben Haifa szefárd főrabbija volt, rendszeresen ellátogatott a Rambam kórházba. Egy alkalommal éppen ros ha’sana előtt érkezett oda, hogy lelket öntsön a betegekbe és megáldja őket. Az egyik részlegben köré gyűltek az emberek és kellemesen elbeszélgettek vele. A rabbi észrevette, hogy az egyik beutalt az ágya szélén ülve hallgatja őket, de nem csatlakozik hozzájuk. Abbahagyta a beszélgetést, odament hozzá és megkérdezte, miért nem jön oda közéjük. Szeretnék csatlakozni – felelt a férfi –, de nem vagyok zsidó. Ennek ellenére részesülhetnék ünnep előtt az áldásodból én is, mint a többiek? – kérdezte. Természetesen – felelte a rabbi –, ma minden ember számára ros hasana előestéje van.
A ros ha’sanai sófárfúvás okát a berditsevi Lévi Jitzhák rabbi (1740-1809) így magyarázta:
Egyszer egy király ellovagolt egy nagy erdőbe, hogy ott kedvére vadászgasson. Mélyen bent járt már a fák között, amikor vissza akart fordulni, de nem lelte a kivezető utat. Találkozott a közeli faluban élő emberekkel és tőlük érdeklődött, de azok nem tudták, hogy ő a király, mint ahogy azt sem, melyik az erdőből kivezető helyes és egyenes út. Aztán egy okos emberre bukkant, aki felismerte a királyt, megijedt és elvezette őt az erdőből a palotáig. A királynak megtetszett a férfi, különleges bánásmódban részesítette. Drága ruhákba öltöztette, és a régi ruháit parancsára elraktározták a palotában.
Telt-múlt az idő. Egyszer csak a férfi valamilyen bűnt követett el a király ellen, aki nagyon megharagudott rá és megparancsolta, hogy ítéljék el, amiként elítélik azt, aki a király parancsa ellen cselekszik. A férfi nagyon megijedt, mert tudta, hogy elmarasztalják tettéért. Földig hajolt a király előtt és könyörgött, hogy az ítélet előtt teljesítsék egy kérését: öltöztessék a régi ruháiba, amiket akkor viselt, amikor kivezette a királyt az erdőből. Amikor így újra megjelent a trón előtt, a királynak eszébe jutott a régi történet. Könyörület ébredt benne, megbocsátotta az ellene elkövetett bűnt.
Lévi Jitzhák rabbi ezt a magyarázatot fűzte a történethez: a Tóraadás előtt az Örökkévaló felkereste az összes nemzetet, de egyik sem akarta elfogadni a Tant, csak mi, Izrael népe. Örömmel fogadtuk és vettük vállainkra az égi királyság terhét, a parancsolatokat. De íme, vétkeztünk és fellázadtunk ellene. Ros ha’sanakor félünk az ítélettől, ezért fújjuk meg a sófárt, amely a tóraadás alkalmával megszólalt Szináj hegyén. Így jelentünk meg annak idején a Király színe előtt, most kérjük, hogy így emlékezzék ránk, bocsássa meg minden vétkünket és bűnünket, és írjon be minket a jó és hosszú élet könyvébe.
Úgy legyen!
