Izrael földjén ősszel, a nyári szárazság végén már befejeződött a szüret és az aratás. Minden bent van, mielőtt megjönnek az esők. És éppen ekkor kéri a Tóra, hogy az ember hagyja ott a házát, és egy hétig egy kunyhóban lakjon, amelynek ágakból van a teteje. Ez a szukka, az ünnepi kunyhó, és innen kapta nevét az ünnep: Szukkot, a sátoros ünnep.
A Tóra egyetlen szakaszban mondja el a kettőt: „amikor begyűjtitek az ország termését, ünnepeljétek az Örökkévaló ünnepét hét napig”, és néhány verssel később:
„Sátrakban lakjatok hét napig… hogy tudják nemzedékeitek, hogy sátrakban lakattam Izrael fiait, amikor kivezettem őket Egyiptom országából.”
Az egyik az ország termése, amelyet megműveltek, learattak, kitapostak és behordtak. A másik a puszta, ahol negyven évig senki nem vetett, és mégis volt kenyér. Miért áll a kettő egy ünnepben?
Ráv Kook, aki a múlt század első felében Izrael földjének első askenázi főrabbija volt, arról ír, hogy a természet és a csoda nem két egymástól elszakított világ. Én ezt a kötést egyetlen napon látom. Negyven évig reggelente összeszedték a mannát. Aztán Izrael fiai tavasszal beértek az országba, és Pészach után ettek az ország terméséből, kovásztalan kenyeret és pörkölt gabonát. Ezután megszűnt a manna, és többé nem volt. Ettől kezdve a kenyerükért vetni kellett. Erről az országról a Tóra azt mondja, hogy „az ég esőjéből iszik vizet”. És minden évben, amikor bent van a termés, egy hétig úgy lakunk, ahogyan az úton laktak.
A hét nap után következik még egy ünnepnap, Smini Áceret, a nyolcadik nap. Ezen a napon sok zsinagógában a kántor fehér ruhát ölt, és elmondja az eső imáját. Ettől kezdve egész télen így dicsérjük az Örökkévalót a mindennapi főimában: