A szavak és a beszéd jelentősége és szentsége

A Berésit parasában sok fontos dolgot lehet megtanulni, de egyik sem olyan jelentős és időtálló, mint a szavak és a beszéd jelentősége és szentsége. A Tóra azt tanítja nekünk, hogy I-ten tíz szóval teremtette meg a világot az isteni beszéd révén. Szent parancsa által jött létre a világegyetem. Az Ö-való az emberbe helyezte a beszéd ajándékát. A föld összes teremtménye közül csak az emberek rendelkeznek azzal a képességgel, hogy értelmesen, szavakkal kommunikáljanak. Mindig szem előtt kell tartanunk, hogy ahogyan I-ten „szavakkal” teremtett, úgy mi is a magunk szintjén szavakkal teremtünk.

A Tóra újra és újra arra int bennünket, legyünk nagyon óvatosak azzal, mit mondunk, mert – ahogyan Salamon király mondja – „a nyelvben van az élet és a halál”[1]. Mielőtt megszólalnál, állj meg egy pillanatra, és gondold át, milyen hatással vannak szavaid másokra. Milyen környezetet és kapcsolatokat teremtesz a beszédeddel? Szeretettel és tisztelettel beszélsz a családoddal és a barátaiddal? Átgondolod, mit mondasz, mielőtt kimondod, és milyen hatással lesz azokra, akikkel kommunikálsz? Mennyire vigyázol a szavaidra?

A Tórában a beszédre vonatkozó parancsolatok száma meghaladja bármely más micváét: tizenhét tiltó és tizennégy megengedő micva. A beszéd révén jeleztük elkötelezettségünket a Szináj-hegyi szövetség iránt, amikor kijelentettük: (נַעֲשֶׂה וְנִשְׁמָע) „Na’asze V’nisma” – Megtesszük, és meghallgatjuk.[2] A beszéd – az imádság – révén szólunk nap mint nap I-tenhez, pozitív lelki hatást hozva a mindennapi életbe. A beszédnek azonban meglehetősen negatív hatásai is lehetnek: a II. világháború német diktátora pl. a beszéd által gerjesztette a legkimondhatatlanabb gonoszságokat, amit valaha is elkövettek az emberiség ellen. Halálos nyelvét használta arra, hogy a világot gyűlöletre és mészárlásra buzdítsa. Valóban: „A nyelvben van az élet és a halál.”

Gondolkodj el, mielőtt megszólalsz, és kérdezd meg magadtól: „Szavaim fényt vagy sötétséget, szeretetet vagy gyűlöletet, áldást vagy átkot fognak közvetíteni?” A választás a tiéd. Használd az isteni beszédajándékot óvatosan és bölcsen a Mindenható szolgálatára.

A Szent Nyelv — Minden szó végleges

I-ten rábízta Ádámra, hogy nevezze meg az egyes teremtményeket, és olyan neveket adjon nekik, amelyek tükrözik lényegüket.[3] Ádám hihetetlen éleslátással rendelkezett, és képes volt felismerni mindennek a rendeltetését, amit I-ten elé hozott. Így amikor neveket adott a különféle állatoknak, azok valódi természetét tárta fel. Például amikor a kutyát (כלב) „kelev”-nek nevezte el – amelynek betűi egyben a (כולו לב) „kulo lev” szót is alkotják, ami azt jelenti, hogy „csupa szív”, azzal megtanított minket arra, hogy a kutya hűséges barát.

Maga Ádám neve is utal küldetésére, hiszen, ha az embernek teljesítenie kell a küldetését, és ki kell aknáznia a benne rejlő lehetőségeket, mindenekelőtt fel kell ismernie erősségeit és gyengeségeit. Így hát Ádám „Ádámnak” nevezte magát – ami azt jelenti, hogy I-ten az „adamá”-ból, a földből formálta őt. Ez a megnevezés meglehetősen rejtélyes, hiszen korábban úgy áll az Írásban, hogy az embert I-ten képmására teremtették – hogy I-ten életet lehelt belé,[4] és hogy I-ten lehelete lett az ember lelke. Akkor miért nem nevezte az Ö-való őt „Nesamá-nak (léleknek)”, hanem „Adam-nak (földnek)”?

Ádám, lenyűgöző éleslátásával ebből azt a következtetést vonta le, hogy bármennyire is szellemi legyen az ember, mégis a fizikai és anyagi világban gyökerezik, és éppen ezért sebezhető. A kísértések körülveszik, és egy pillanat alatt elveszítheti a szellemiségét. A legkisebb szellő is elsodorhatja; ezért örökké ébernek kell lennie, és meg kell őriznie azt az isteni szikrát, amellyel I-ten megajándékozta. Sőt, éppen azért, mert lelke I-ten lehelete, ügyelnie kell arra, hogy ne szennyezze be, és mindig szem előtt kell tartania, hogy ő is „Ádám” – földből teremtett és sebezhető. Ez arra tanít bennünket, hogy ha az ember nem éber, nagyon könnyen megszállottjává válhat anyagi szükségleteinek, és függővé válhat tőlük.

Ezt az igazságot a Jom Kippur-i istentisztelet is megerősíti. Jom Kippur a legszentebb napunk, amelyen tartózkodunk az evéstől és ivástól, valamint minden fizikai és anyagi dologtól. Mégis, a délutáni istentiszteleten, a Mincha – a délutáni imában -, amikor a nap a végéhez közeledik, a Tórából a szexuális erkölcsi törvényekről szóló részt olvassuk fel. Ismét emlékeztetnek bennünket arra, hogy fizikai világunk veszélyekkel teli – oly sok csábítás létezik, amelynek áldozatává válhatunk; ezért folyamatosan ébereknek kell lennünk, és a Tóra erkölcsi elveinek megfelelő életvitel révén kell megóvnunk lelkünket.

Sajnos nagyon kevés figyelmet fordítunk szellemi/lelki jólétünkre. Tevékenységeink nagy része a fizikai és az anyagi dolgok körül forog. Nesamáink elsorvadtak. Lelkünk újjáélesztésének és fenntartásának legjobb módja az, ha imádsággal, Tóra-tanulással és a micvák teljesítésével gazdagítjuk lelkiségünket.

 

Az asszony teremtése

Ádámmal ellentétben – akiről így írják:

וַיִּיצֶר ה’ אֱלֹקִים אֶת הָאָדָם עָפָר מִן הָאֲדָמָה

És megalkotta az Ö-való I-ten az embert a föld porából…”[5]

az asszony teremtése kapcsán a (וַיִּבֶן) „vajiven”[6] szót használják, amely szó szerint azt jelenti, hogy „építeni”. A „vajiven” szó ugyanabból a gyökből származik, mint a (בִּינָה) „binah” (bölcsesség/megértés) szó. A „binah” túlmutat a bölcsességen. Inkább egy intuitív képesség, amely lehetővé teszi, hogy a dolgok mögé lássunk – hogy megalkossunk, felépítsünk –, és ez arra tanít minket, hogy Ö-való a nőt a bölcsesség egy további dimenziójával ruházta fel, és a legszentebb felelősséggel bízta meg – a gyermekek gondozásával, a jövő generációinak felnevelésével. Bölcseink érzékenyen reagáltak erre a „binah”-áldásra, amelyet I-ten a nőnek adományozott, és kiváltságnak tartották, hogy feleségeikkel átbeszéljék a dolgokat.

Például Elázár ben Azarja rabbi konzultált feleségével, mielőtt elfogadta a meghívást, hogy a Szanhedrin vezetője legyen, Akiva rabbi pedig felesége, Rachel tanácsát követte, aki felismerte benne a rabbinikus hivatásra való alkalmasságot, és hosszú évek során szorgalmasan tanulmányozta a Tórát. Így tehát nem véletlen, hogy a Tóra átadásakor I-ten így utasította Mózest:

 

כֹּה תֹאמַר לְבֵית יַעֲקֹב וְתַגֵּיד לִבְנֵי יִשְׂרָאֵל

Ekként szólj Jákób házához és hirdesd Izráel fiainak”[7]

 

Bölcseink szerint a „Bét Jaakov” kifejezés a nőkre utal. Elsősorban a nőket kellett megbízni ezzel a feladattal, hiszen ők rendelkeznek azzal a képességgel, hogy inspirálják a jövő generációit. Ahogy a híres gondolatban áll:

„Ha egy férfit nevelsz, egy embert nevelsz, de ha egy nőt nevelsz, egy családot (nemzetet) nevelsz…”[8]

 

A felelősségvállalás

Közismert tény, hogy az ember első bűne az volt, hogy megkóstolta a tiltott gyümölcsöt az Édenkertben. Alaposabb vizsgálódás után azonban rájövünk, hogy az emberiség története talán másképp alakult volna, ha az embernek lett volna bátorsága vállalni a felelősséget a vétkéért. Miután elkövette ezt az első bűnt, Ádám megpróbál elrejtőzni I-ten elől, mire a Mindenható így szól hozzá: (אַיֶּכָּה) „Ajekah – Hol vagy?”[9]

De vajon el tud-e rejtőzni az ember I-ten elől? Tényleg azt hiszi az ember, hogy I-ten nem tudja, hol tartózkodik? Az „Ajekah – Hol vagy?” kérdéssel I-ten arra késztette Ádámot, hogy vállaljon felelősséget bűnös cselekedetéért. Az „Ajekah” kettős jelentéssel bír. Azt is jelenti, hogy (אֵיכָה) „Eichah – hogyan”, ami azt sugallja: „Hogyan tetted ezt? Vizsgáld meg az életedet! Hogyan térhettél el ilyen gyorsan az úttól, amelyet parancsoltam neked?” De ahelyett, hogy önmagába nézett volna, szembenézett volna a hibájával, tanult volna a tévedéseiből és vállalta volna a felelősséget, Ádám bűnbakot keresett, és a (הַכָּרַת הַטּוֹב) „hakarat hatov” (hála; a jó elismerése) hiányát mutatva kijelentette: „Az a nő, akit nekem adtál – ő adott nekem a fáról, és én ettem.”[10] Éva is hasonlóan járt el. Ő is bűnbakot keresett, és azt állította, hogy a kígyó csábította el. Bölcseink azt mondják, hogy éppen a hajlandóság hiánya, hogy felelősséget vállaljanak, és így orvosolják az általuk elkövetett hibát, pecsételte meg sorsukat, és okozta kiűzetésüket az Édenkertből.

Vessünk egy pillantást a saját életünkre! Lehetséges-e, hogy amikor lázadunk I-ten ellen, mi is megpróbálunk elrejtőzni előle? Lehetséges-e, hogy mi is bűnbakot keresünk, és másokat teszünk felelőssé a saját hiányosságainkért – a családunkat, a barátainkat, az iskolánkat, a munkahelyünket, a környezetünket hibáztatva? Ha lelkileg fejlődni szeretnénk , ahhoz az is hozzátartozik, hogy képesek legyünk kimondani: „Én vagyok a felelős.”

I-ten a szerető Atyánk, Aki hajlandó megbocsátani nekünk, de ahhoz, hogy ezt megtehesse, bátornak kell lennünk azt mondani: „Bocsáss meg, hibáztam.” Valóban, ez a Jom Kippur-i istentisztelet középpontja, amikor bűneinket bevalljuk és „tisztázzuk magunkat” I-ten előtt, „ha”, „és” vagy „de” nélkül. Amikor imádkozunk, őszintén kell gondolnunk a kimondott szavakat, teljes szívből bűnbánatot kell gyakorolnunk, alázatosnak kell lennünk I-ten előtt, és el kell fogadnunk a tetteinkért viselt felelősséget. Csak így nyerhetünk bocsánatot.

 

Minden olvasónak békés, szép Szombatot!

 

Jegyzetek:

[1] Példabeszédek 18/21

[2] 2Móz 24/7

[3] 1Móz 2/19–20

[4] Uo. 2/7

[5] Uo. 2/7

[6] Uo. 2/22

[7] 2Móz 19/3

[8] Ez a híres gondolat egy afrikai (ghánai, pontosabban fanti) közmondásból származik, és leggyakrabban Dr. James Emman Kwegyir-Aggrey (1875–1927) ghánai oktatónak és tudósnak tulajdonítják.

[9] 1Móz 3/9

[10] Uo. 3/12