1938. november 9-én a Kristályéjszaka pogromjai során mintegy 1400 zsinagóga és egyéb zsidó intézmény vált a lángok martalékává. A tóratekercsekkel, imakönyvekkel és könyvszekrényekkel együtt több száz zenemű is elégett, amelyeket mintegy 100 éven át írtak a zsinagógák kántorai és kórusai számára, és megsemmisültek a hangszerek is: orgonák, zongorák, harmóniumok.
Németországban az 1830-as évektől kezdődően indult virágzásnak a reformzsidóság. Ez a fogalom eltért attól, amit ma ismerünk, de van néhány hasonlóság. Újdonságnak számított hangszerek – különösen orgona – használata és nők bevonása a kórusba.
A „zsidó orgona” nem különbözik a romantika korában épült társaitól – magyarázza Assaf Levitin, egy Németországban élő izraeli kántor, a Német Kántorszövetség alelnöke, aki kollégájával, Amnon Seeliggel együtt egy nyolckötetes kottagyűjteményt állított össze. Minden egyes orgona hónapokig vagy évekig tartó kézműves munka eredménye; a berlini Oranienburger Straße-i zsinagógának például hatalmas, négysoros orgonája volt.
Mintegy száz év leforgása alatt – 1838-tól, amikor a zsinagógai zene első jelentős könyve megjelent, egészen a kristályéjszakáig – több száz zsinagógai művet publikáltak és adtak elő Németország-szerte. Sok közülük megsemmisült a Kristályéjszakán, különösen a kisebb közösségekben, ahol az orgona melletti tóraszekrényben tárolták őket.
Körülbelül húsz évvel ezelőtt a frankfurti Goethe Egyetem könyvtára digitális szkenneléseket tett közzé mintegy 400 zeneműről. A jól ismert zeneszerzők, mint például Louis Lewandowski mellett olyan nevek is feltűnnek, akiket a zsidó zene szakértői sem feltétlenül ismernek. Ez egy nagyjából 20 ezer oldalas kincsestár, amely megtalálható az interneten, de még annak is segítségre van szüksége a keresésben, aki ismeri a gyűjteményt, mert az anyagok katalogizálása nagyon hiányos. Ha például a Kol Nidré korábbi változatait keressük, akkor mind a 400 művet egyesével meg kell megnyitni. A XIX. századi Németországban askenázi dialektusban beszéltek. Ennek megfelelően voltak, akik úgy írták: Kol Nidre, mások úgy, hogy Kowl Nidrej vagy Kawl Nidreh. Sok esetben nagyon zsúfoltan írt kottázásról van szó, sok helyen nyilvánvaló hibák vannak a hangjegyek vagy a szöveg lejegyzésében. Kántori szakismeret nélkül szinte lehetetlen rekonstruálni ezeket a műveket.
Épp ezért Levitin és kollégája, Amnon Seelig úgy döntöttek, hogy elérhetővé teszik e művek legjavát a zenei világ számára. A szövegeket az askenázi kiejtés helyett modern szefárd héberre frissítették, amely ma a legtöbb zsinagógában elfogadott. A köteteket liturgikus tematika szerint szerkesztették: az elsőben a péntek esti ima és a szombatfogadás szerepel, míg a következőkben a szombat, a félelmetes napok, a három zarándokünnep, a kisebb ünnepek és a vallási élet egyéb eseményei. A kiadást az Edition Peters kiadó vállalta, ami külön jelentőséggel bír. A kiadóvállalat ugyanis a zsidó Max Abraham tulajdonában volt, aki unokaöccsére, Henri Hinrichsenre hagyta. A vállalkozást kétszer is államosították: először a nácik 1939-ben, másodszor pedig 1950-ben a Kelet-Németországot kormányzó Kommunista Párt. A család csak 1993-ban kapott kártérítést a vállalat elvesztéséért. A kiadó ma hangsúlyozza zsidó múltját; az eredeti tulajdonosok nagyméretű képei lógnak a bejáratnál a teljes történettel együtt, jól látható helyen.
A múltat nem lehet megváltoztatni – mondja Levitin –, de van rá mód, hogy tisztességgel szembenézzünk vele, és a lehető legnagyobb mértékben jóvá tegyük a méltánytalanságokat. Örvendetes, hogy éppen az a kiadó tesz ma komoly erőfeszítéseket a zsidó zene feltámasztásáért, amely a múltban részese volt az elhallgattatásának.
