1943. január: a doni katasztrófa
1945. január 18.: a budapesti gettó felszabadulása
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni. A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett.
A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek és vesztek oda a mínusz 40 fokos orosz télben. A Vörös Hadsereg 1943. január 12-én áttörte a magyar vonalat, és 8-12 kilométer mélyen hatolt előre, majd január 14-én 50 kilométer szélességben törte át a védelmet. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal mögött állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta. Jány Gusztáv vezérezredes ragaszkodott a parancshoz, jóllehet a hadsereg egy részét talán megmenthette volna, ha már január 15-én elrendeli a visszavonulást. A magyar katonáknak az orosz és a német katonákhoz képest hiányos felszereléssel, sokuknak téli ruházat nélkül, mostoha időjárási körülmények között kellett tartaniuk magukat a többszörös túlerővel szemben. A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg anyagi veszteségei mintegy 70 százalékosak voltak, az emberveszteségét 93 500 főre, más források 120 ezerre, illetve 148 ezerre teszik, az elesettek, megsebesültek és fogságba kerültek pontos száma sem ismert.
A Don-kanyar jeges iszonyatában sok zsidó munkaszolgálatos is részt vett a harcokban, Deutsch Dezső nagybátyám így emlékezik vissza az áttörésről: „Az oroszok törtek előre, a magyarok meg elmenekültek, persze velünk senki sem törődött, minket otthagytak. Pár napig nem tudtuk pontosan, mi történt, aztán jöttek az oroszok, és mondták, hogy mi hadifoglyok vagyunk. Még egy ideig ott maradtunk, aztán lágerekbe szállítottak minket. Vonattal mentünk egészen Oroszország keleti határáig. Nyár volt, mire már odaértünk, 1943 nyara. Itt voltam 5 évig.”
A 2. magyar hadsereg elhunyt katonái áldozatok voltak, egy embertelen, fasiszta rezsim vetette oda őket egy értelmetlen és esztelen háború során.
A második világháború másik jelentős magyar vonatkozású eseménye, a budapesti harcok ugyancsak januári dátumra estek, két évvel a doni katasztrófa után, 1945-re. A budapesti gettó a második világháború végén, a Szálasi-kormány idején a fővárosi zsidóság jelentős részének elkülönítésére létrehozott kényszerlakhely volt. A gettó létrehozása Vajna Gábor nyilas belügyminiszter rendeletén alapult. A rendelet kimondta, hogy a Budapesten élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a VII., Dohány utca, Nagyatádi Szabó István utca (ma: Kertész utca), Király utca, Csányi utca 3–6. szám, Rumbach Sebestyén utca 17–19. szám, Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út (ma: Károly körút) által határolt kb. 0,3 km²-es területre kell összeköltözniük. Az átköltözések végső határideje 1944. december 7. volt. Az ott élő nem zsidó személyeknek lakásukat (cserelakás ellenében) el kellett hagyniuk. A kijelölt körzetben összesen 162 csillagos ház volt; a határt alkotó utcákra néző házak nem tartoztak a kijelölt területhez. A gettót magas deszkapalánkkal vették körül és 1944. december 10-én lezárták. Területét csak különleges esetekben (például kórházi kezelés, temetés miatt), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték. A beköltözők a központi fekvésű Klauzál térre érkeztek, ahol ékszereiket, értéktárgyaikat elkobozták. Eredetileg kb. 63 000 zsidó lakos, zömmel idősek és 16 éven aluliak elhelyezésével számoltak, így átlagosan 14 személy jutott egy szobára.
December első napjaiban a gettóban „csak” kb. 33 000 zsidó tartózkodott, de gettó lakosságának növekedéséhez hozzájárult, hogy a nyilasok a letartóztatott, bujkáló zsidókat a gettóba vitték (ha nem végezték ki őket nyomban a razzia alkalmával). Néhány zsidó önként vonult be a gettóba, mert már nem bírták a bujkálást. A lakóhelyiségek rendkívül zsúfoltak, a tisztálkodási feltételek minimálisak voltak. A vízhálózat akadozva vagy egyáltalán nem működött. Vizet a szomszédos házakból vagy a megnyitott természetes kutakból kellett hordani. Fürdésre szinte egyáltalán nem volt lehetőség. Mindennél nagyobb gondot jelentett az élelmiszerhiány. A gettó halottait decemberben még a „kinti” izraelita temetőkbe szállították, később azonban az utcai harcok miatt már erre sem volt lehetőség. A hosszas nélkülözés és főként az éhezés egyre több áldozatot követelt. A holttesteket elkülönített helyeken, a Kazinczy utca 40. szám alatti rituális fürdőben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán is, halomba rakva tárolták. Járvány kitörését csak a hideg akadályozta meg.
1945. január 17–18-án a szovjet csapatok elérték Pest központi részeit. A harcok Budán tovább folytatódtak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. A terület köré vont palánkot szinte azonnal tűzifának használták fel. Az ostromot 68 000-en élték túl; a gettó felszabadulása után kb. 3000 temetetlen holttestet találtak, a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban helyezték el a halottakat örök nyugalomra.
77 évvel ezelőtt szabadult fel a budapesti gettó.
Történelmi tény, hogy a budapesti zsidóságot a szenvedései alól a szovjet vörös hadsereg szabadította fel. Köszönet és hála a hős katonáknak! (Mely köszönet természetesen nem ad feloldozást az egyesek által a civil lakosság ellen elkövetett súlyos atrocitások alól.) A magyarságot ért kettős tragédiát – számomra – legszemléletesebben Földes „Hobo” László fogalmazza meg „45-ös Blues” című dalában:
„Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja,
Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa.
Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent,
Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.”
Források:
- A doni katasztrófa – Cultura Magazin online összművészeti kulturális magazin
- Randolf L. Braham: A magyar holocaust (Gondolat 1990)
- Internetes szócikkek
