„Minden apróságért hálás vagyok, minden kis darab ételért, egy sétáért, vagy azért, hogy láthatom a gyönyörű virágokat nőni. Megtanultam jobban észrevenni és megbecsülni a dolgokat, és azt is, hogyan kell szeretni még azt is, amit nem szeretek.” Dr. Edit Eva Eger, aki szintén átélte Auschwitz poklát, ma pedig világhírű pszichológus, nos, az ő gyönyörű gondolatával szeretném felvezetni egy másik csodálatra méltó hölgy történetét.

Krausz Dezsőné, született Rechnitzer Rozália Laura. Anya, Nagymama, Dédi a családnak, nekünk Rózsika néni.

1924. szeptember 28-án született Hahóton, Szülei vegyeskereskedők voltak. A négy elemi és polgári iskola elvégzése után varrónőnek tanult. Iskolái befejeztével szakmájában dolgozott 1944-ig Hahóton. 1944. május 20-án szüleivel és bátyjával együtt a Zala megyei Pacsa községbe került, ahol gettóba zárták őket, majd onnan a zalaegerszegi gyűjtőtáborba szállították. Innen egyenesen Auschwitzba vitték, ott szinte azonnal elválasztották a családjától. Egyedül maradt, soha többet nem találkoztak. Három hét után kiválasztották, és egy földalatti lőszergyárban kezdett dolgozni. Hogy ép elmével túléjen verseket írt. Ha talált egy kis darab papírfecnit eltette, és pici ceruzájával rímekbe öntötte, temette érzéseit és gondolatait. 1945 végéig Auswitzban volt, majd az orosz csapatok közeledtével elhagyták a gyárat, négy hétig gyalog kísérték őket a németek, hogy átadják az amerikaiaknak, akik ezt nem bírták, azokat ott helyben, az út szélén lelőtték. 1945. július 9-én érkezett vissza Magyarországra, 1946 májusában, a Kiskunhalason élő nagynénjéhez költözött. Itt gyógynövény-felvásárlással foglalkozott. Az államosítás után újra nehéz helyzetbe került a „család”. 1949. június 9-én házasságot kötött Krausz Dezső asztalosmesterrel. Házasságukból két gyermek született, 1950-ben Éva és 1959-ben Zoltán. 1952-ben az ÁFÉSZ dolgozója lett, ahol ismét gyógynövényekkel foglalkozott, szeretett munkahelyéről 1979-ben ment nyugdíjba.

Gyermekei házasságaiból 4 unokája született, Évának 2 lánya, Zoltánnak két fia. Ma már ők is házasságban élnek, öt dédunokával, két kislánnyal és három kisfiúval ajándékozták meg rajongásig szeretett Nagymamájukat. Férjét 2010-ben veszítette el, de a sors ezek után sem kímélte, megtörtént az, ami minden szülő rémálma, elveszítette gyermekét, Évát 2011-ben temette el a család. Rózsika néni 97 éves. Törékeny és pici, tekintete bölcsességet és türelmet sugároz. Nagysága erejében és hitében rejlik, e kettő sosem hagyta el, nem engedte, hogy elhagyják! Gyertyái péntektől péntekig égnek, és mindig van valami finomság, amivel a családot várja! Memóriája kiváló, mindenre emlékszik. A bánatra és az öröm pillanataira egyaránt. Ritka, hogy valaki ennyire őszintén tudjon mesélni az átélt borzalmakról. Emlékszik és emlékeztet.

Ő az utolsó, aki még mesélni tud. Az utolsó, de nekünk az első!

„Lágerdal

Nem vagyok én már az, aki voltam,

Nincs igazi otthonom nekem.

Idegenben, magamra hagyottan,

Nehéz bánat ül a lelkemen.

Álmaimban mindig hazajárok,

Várnak rám, akiket szeretek.

Szürkületkor, ha munkába állok,

Szomorú valóra ébredek.”

Nem vagyok én már az, aki voltam

Lichtenauban fogoly vagyok én.

Csak egy szám a nagy fogolytáborban,

mindenem, a bíztató remény.

Fájó szívvel, elnehezült testtel

Dolgoztatnak éjszakákon át.

Keservesen kicsordul a könnyem

S úgy érzem, hogy nem bírom tovább.

1944 Auschwitz”