A nagymamámmal hatalmas filmfogyasztók vagyunk, de ritkán találunk olyan alkotást, ami mindkettőnk figyelmét leköti. Ő a magyar filmgyártás harmincas évekbeli vígjátékait szereti leginkább, ami neki humoros, nekem ( egy-két kivétellel) a tingli-tangli kategóriában tartoznak, de ezt fogjuk fel generációs különbségnek. Két dologban azonban egyezik az ízlésünk; a Mamma Mia bármikor jó, ha alapzajként megy a tévében valamint szívesen nézzük az ötvenes-hatvanas évek amerikai és olasz szandálos filmjeit. Ezek közül számomra evidens módon az 1956-os Tízparancsolat című film viszi a pálmát több szempontból.

Kivételesen a film címe elég erősen magáért beszél, úgyhogy a történetéről pont ennyit is szerettem volna írni, hiszen mindannyian ismerjük Mózes életének történetét. Sokkal inkább szeretném a filmtörténeti jelentőségére felhívni a figyelmet ennek az alkotásnak.

Egyrészt akkoriban ha egy film 220 perc hosszú volt, annak bizony tényleg oka volt. Itt – persze apróbb dramaturgiai változtatások mellett-  tényleg azt a történetet, párbeszédeket hallhatjuk és láthatjuk, ami autentikussá teszi a sztorit, mégis fogyasztható marad 66 évvel a bemutató után is.

Modern férfinak tartom magam, de engem bizony nehéz megvenni a CGI és egy finomságosokkal a moziban. Nagyon ritka, amikor úgy jövök mi egy új, blockbusterről, hogy annak olyan digitális technikája volt, hogy az állam még valahol a moziterem 12. sorában maradt, pedig én már az előtérben vagyok. Egy ötvenes évekbeli szandálfilmnél ( vagy egy hetvenes évekbeli katasztrófafilmnél) azonban az államat néha még napokkal később is igazgatnom kell, annyira leesett a látványtól. Ennek csupán egy oka van; 1956-ban a CGI olyan volt, mint én; egy kósza gondolat pont a nagymamám fejében, aki remélte, hogy ha egyszer lesz egy fia/lánya, akkor majd lesz egy unokája is. Ezek a filmek az emberi kreativitás határtalanságát bizonyítják nekem, a film valódi varázslatát, amit nem pár gomb megnyomásával kerül a gyöngyvászonra. Minden díszlet festett vagy rajzolt, de ez mit sem von le az értékéből, sokkal közelebb hozza a nézőhöz a történetet, mint a 2014-es Exodus című film, ami a műanyag látvány mellett a férfi statiszták megfelelő méretű bicepszére helyezte a legnagyobb hangsúlyt.

Fontos megemlíteni, hogy ezekben a filmekben tényleg színészek játszottak ( rendben az Exodusban is, de ott a sok nulla a fizetési csekkük végén picit áthelyzete a hangsúlyokat) sztár csinált Charlton Hestonból, aki három évvel később egy másik szandálosfilmért, a Ben Hur-ért Oscar-díjat is kapott. Kivételes átéléssel alakítja Mózest közel négy órán át, miközben évtizedeket öregszik a vásznon, de minden pillanata hihető és önazonos a néhai legendának. Mellette olyan sztárok tűnnek fel, mint az Oscar-díjas Yul Brynner, akit a közönség az Anna és a sziámi király című zenés történelmi filmből ismerhet még, illetve a kor egyik legnagyobb dívája, a szintén Oscar-díjas Anne Baxter.

Most kéne annak az izgalmas és magvas gondolatnak jönnie, hogy miért is kéne megnézni ezt a filmet…de valójában kell erről írnom egyáltalán valamit egy igazi zsidónak? Vagy akár egy igazi filmrajongónak? Vagy egy igazi embernek?