Domán István bölcsészdoktor, Talmud professzor, történész, újságszerkesztő, szépíró, a holokauszt utáni neológ magyar zsidó élet egyik legkiválóbb alakja volt. A Tóra szeretete, éltető ereje hatotta át lelkületét. 7 évvel ezelőtt ádár hó 2-án hunyt el. Rá emlékezünk.
„Dr. Domán István professzor úr, főrabbi úr, rabbik generációját nevelte fel. Mestere volt a ma Magyarországon szolgálatot végző rabbiknak és vallástudósoknak a zsidó közösségen belül. Az egyik legkülönlegesebb képessége mindig az volt, hogy bármilyen kevés tudással ültek be a hallgatók az előadásaira, sose éreztette velük a hiányosságaikat, éppen ellenkezőleg; folyamatosan motiválta és segítette őket. Előadásai nagyon széles körűek voltak a zsidó vallástudományon, történelmen, filozófián át, nem beszélve a különböző nagy világegyházak bemutatásáról. Emellett, ő volt azon kevesek egyike, aki úgy tanította a Talmudot, hogy nem egy-egy szöveg egységet emelt ki és azt fordította, tanította meg, hanem egy-egy traktátusát a talmudi köteteknek legelőről, egyenként, minden kommentárt ismerve, összefüggéseket elmagyarázva, a teljes kontextusba belehelyezve és értelmezve tanította a hagyományt. Ő volt az utolsó olyan nagy neológ rabbi, aki ezt a lehető legmagasabb fokon tudta és tanította. Emlékéből fakadjon csillag, ami fényeskedjék a kései utódoknak.”
Prof. dr. Róna Tamás
1922. november 17-én született Budapesten rabbi családban. Édesapjától, Domán Ernő rabbitól kapta meg az elmélyült vallási tudás iránti vágyat és szeretetet, így a négy polgári iskola befejezése után jesivában folytatta tanulmányait. Mivel azonban ebben az iskolatípusban világi tárgyakat egyáltalán nem oktattak, az ott elvégzett hosszú tanulmányi idő után elhatározta, hogy világi tárgyakból is képezi magát. 18 éves volt, amikor engedélyt kapott arra, hogy egy évben két osztályt is elvégezhet, és így három év alatt tette le a vizsgákat a Madách Imre Állami Főgimnáziumban. Utolsó vizsgáit már sárga csillaggal a mellén fejezte be.
Tanulmányait azonban nem folytathatta tovább, munkaszolgálatra hívták be, és csak 1945-ben tudott bejutni a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol történelmet, földrajzot és művészettörténetet hallgatott. Ezzel egy időben hallgatója lett az Országos Rabbiképző Intézetnek is. 1948 decemberében doktorált summa cum laude minősítéssel, disszertációját Jónás próféta történetének ábrázolása az ó-keresztény emlékeken címmel írta, amiben művészettörténeti ismereteit is felhasználta. Rabbi vizsgát 1950-ben tett volna, miután minden elővizsgája kitűnő eredménnyel sikerült, azonban az akkori idők politikai körülményei arra kényszerítették, hogy középiskolai tanári vizsgát téve világi állást vállaljon. Ekkor szerezte meg történelem és földrajz szakos tanári oklevelét.
Az 1956-os forradalmat követően az Egyesült Államokba emigrált, ahol hosszú éveken át hittanárként működött. dr. Scheiber Sándor professzor invitálására visszatért Magyarországra és 1965-ben sikeres rabbi vizsgát tett. Éveken keresztül működött rabbiként különböző hitközségekben, főbb állomásai voltak Kaposvár, Szeged, Újpest, és utolsó évtizedeiben a Hunyadi téri körzet.
Tudományos munkáját Scheiber professzor irányítása alatt kezdte el. 1981-től a Rabbiképző Intézet Talmud tanáraként tanított, ahol még 90 éves korában is szellemi és fizikai frissességének köszönhetően előadásaival gazdagította hallgatóit, és megkapta az egyetemtől a díszdoktori címet. Tanításának kezdetekor Scheiber professzor kérésére a holokausztban elpusztult magyarországi jesivák történetét és folklórját kutatta, és részt vett a Magyarországi Zsidó Hitközségek Monográfiái című sorozat írásában is. E kutatása felbecsülhetetlen értéket adott a magyar zsidóság fennmaradása és az elpusztultak emlékének megőrzése végett.
1983-91 között az Új Élet folyóirat főszerkesztője volt. 1990 és 91-ben előadója lett az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Judaisztika – Hebraisztika tanszékének. Anyanyelvi szinten beszélt angolul, németül, és jiddisül, kiváló ismerője volt a bibliai és a talmudi hébernek valamint az arameus nyelvnek. 9 könyv, több mint 500 tanulmány, elbeszélés, tárca, disszertáció jelent meg tőle. 1996-ban Scheiber Sándor díjat kapott.
Áldásos rabbinikus, oktatói, kutatói és publikációs tevékenysége a holokauszt utáni magyar rabbikar egyik legtekintélyesebb rabbijává tette. Talmud-antológiái kiemelkedő jelentőségűek lettek, melyeket maga válogatott, fordított, és látott el magyarázatokkal. 1994-ben jelent meg Talmud, 2007-ben Talmud. Részletek, kommentárok magyarul című könyve.
Fontos történelmi és vallástörténeti forrásként szolgál édesapjáról írt kötete, mely Ráv Elijáhu Domán élete – Domán Ernő: Buchenwaldi nyelvemlék címmel jelent meg. Szépíróként életrajzi regénytrilógiát alkotott, melynek kötetei 2006-2011 között láttak napvilágot Rettegés, (2006), Menekülés. Egy zsidó fiatalember New Yorkban (2009), és Szembesülés (2011) címmel.
Számos nemzetközi szervezet tudományos tagja volt, mint például a Nemzetközi (ICCJ) és a Magyar Keresztény–Zsidó Tanácsnak és a Keresztény–Zsidó Társaságnak is. Szívügye volt a vallásközi párbeszéd egyengetése, a megbékélés útjának építése. Igazlelkűsége, csendes alázata, mindig reménnyel teljes bizakodása minden időben új erőt adott az általa vezetett közösség tagjainak, növendékeinek egyaránt. Növelte bennük a tudás fényét, a hit erejét, a szeretet nagyságát.
Sírja a Kozma utcai zsidó temetőben a rabbi-parcellában található.
Felhasznált forrás: Domán István köszöntése 80. születésnapján.
Felhasznált irodalom:
Róna Tamás – Mezei Mónika: A magyarországi zsidóság története 2018
