A szeretet szavával köszöntöm minden Kedves Hitsorsosomat Zájin Ádár alkalmából. Idén szökőév van, ezért Ádár 7-én csak megemlékeztünk Zájin Ádárról, de az ilyenkor szokásos halvacsorát Veádár 7-én fogják Hittestvéreink megtartani szerte a világban. Az Ággádá szerint ádár 7 -én született és halt meg Mózes Mesterünk. Ez a nap, akár rendes, akár szökőév van, mindig a Tórának T’cáve hetiszakaszára esik. T’cáve hetiszakasz egyik különlegessége, hogy egyszer sem fordul elő benne Mózes neve.

Az Ággádá szerint a cádik kérése mindig meghallgatásra talál az Ö – valónál. Márpedig, Mózes Mesterünk arra kérte a Mindenhatót, hogy idézem: “Töröld ki nevemet könyvedből”. A rabbinikus hagyomány a zsinagógai naptári évet úgy tervezi, hogy az a szökőév esetén is zökkenőmentesen, azaz a vallási előírásoknak megfelelően alakuljon: Veádár hónapban ünnepeljük Zájin Ádárt, Purimot és a Purimhoz kapcsolódó nevezetes szombatokat is. Eved Ádajnoj, I – ten szolgája – ez volt Mózes jelzője – szerénysége, vezetői alkalmassága, emberi és vezetői nagysága példa minden időkre. Jesája prófétánk, Mózes példájára buzdítva, egyenesen Izráel népét nevezi Eved Ádajnoj, azaz I – ten szolgájának, akinek küldetését abban látja, hogy erkölcsre nevelje a népeket, és ezért hajlandó szenvedéseket és megpróbáltatásokat is vállalni.

 

“Ezt a népet magamnak alkottam, hogy dicsőségemet hirdessék” (Jesájáhu: 43,21)

Szellemi értékek nélkül az életnek nincs igazi értelme és az isteni célkitűzések hiányában az anyagi világ erkölcsi szempontból nem lenne jobb a “tohu vá bohu” – nál, azaz az őskáosznál. Ezért Izráelnek életével és történetével elő kell segítenie a szellemi értékek fennmaradását és az isteni célkitűzések megvalósulását a világegyetemben. Az Ö – való dicsőségének hirdetése és terjesztése Izráel létének egyetlen célja: a becsületes élet által, amelyhez az Ö – való iránti engedelmesség vezeti őt és az isteni célkitűzések szolgálata által, amely az ő történetének tartalma. Ennek az ideális zsidónak Mózes Mesterünk a prototípusa.

“De te nem Engem hívtál, ó Jákob, mert máris belém fáradtál, ó Izráel.” (Jesájáhu:43,22)

Nem keresték az Ö – valót imával. Előfordult, hogy Izráel ellankadt hitében és a Tóra törvényeinek teljesítésében. Jesája prófétánk tudta, hogy vannak olyan korszakok a zsidó történetben, amidőn az emberek lelke kiszárad és Izráel elfelejti az Ö – valót és lelke eltávolodik mindentől, ami a zsidó hivatással és kötelességgel kapcsolatos. “Mégis Én vagyok az, aki eltörli bűneidet Enmagamért, és vétkeidet nem tartom emlékezetben.” (Jesájáhu: 43,25) Én, aki ellen bűnt követtetek el, önként fogok nektek megbocsátani, pedig nem is kértetek rá. Mert az Ö – való maga kezdeményezi Izráel vétkeinek eltörlését. “Nehogy megszentségteleníttessék az Én Nevem” – ezzel is óvva népét a vallási bűnöktől. A Tóra, Mózes öt könyve mindig ott van nekünk, útmutatónk, vigasztalónk. És ha meg akarunk mártózni a zsidó történelemtől átitatott zsinagógáink különleges atmoszférájában, tegyük meg. Bármikor megyünk is, az örökmécses világítani fog. Mit jelent számunkra az örökmécses, amely zsinagógáinknak, imatermeinknek egyként sajátja? Mit jelent számunkra a fény, amely második otthonunkat világítja szüntelen?

“Így szól az Ö – való: fényem a kezedben van. De fényed felett, Én rendelkezem.” (Midrás rábá: 20b)

Érezzük-e e tétel nagyságát, igaz voltát, valóságát? Ö – való I – tenünk! Fényed azaz az ember fénye: Az ember léte, ez a biológiai égés a Te kezedben van ó Ö – való I – tenünk! “És fényem a te, azaz az ember kezébe adatott.” Mit jelent ez a fogalom: Ö – való fénye, Ö – való világossága? Az elérhető tudás, a kultúra minden vívmánya, a szellem minden produktuma Ö – való fényességéből adatik. De ezek felett mi rendelkezünk. Mi, az emberek. Akaratunk függvénye, hogy elfogadjuk – e mindazt, amit a Tóra adott számunkra. Akaratunktól függ, hogy élünk – e a tanítások szellemében, hogy gyakorlatban megvalósítjuk-e az elmélet elismert tanításait. Akarjuk – e, hogy gyermekeink együtt és összefüggésükben ismerjék meg az istenhitet és a modern korunkra jellemző racionális gondolkodást, az embertársaink szeretetét, a másik ember megbecsülését? Sokan vagyunk, akik így szeretnénk gyermekeinket nevelni! Akarjuk és tegyük! Már Jesája prófétánk is megmondta, hogy csakis rajtunk múlik: “Eltörlöm mint a párázatot bűneidet és mint a felleget a te vétkeidet. Térj vissza hozzám, mert megváltottalak.” (Jesájáhu: 44,22) Izráelnek csak az Ö – valóhoz kell fordulnia és tudatában kell lennie az Ő feltétlen megváltó szeretetének. Az emlékezet nemzete vagyunk, a hagyomány – a nevében is azt jelzi, hogy – megilleti a soron következő nemzedéket. Az olyan eseménysor történetszerű elbeszélését, amely nem az elbeszélővel történt meg, a tipológia külsőleg átélt történetnek nevezi. A rabbinikus irodalom ezt beleérzésnek nevezi. “Ne ítéld meg felebarátodat, amíg nem jutottál a helyébe.” (Talmud, Ávot traktátus, 2. fejezet, 5. tétel) Próbáljuk meg beleélni magunkat felebarátunk adott élethelyzetébe, lelkivilágába és akkor fel tudjuk tárni azokat a körülményeket, okokat, amelyek befolyásolták őt tetteiben, magatartásában. Ez a beleérzés tanítása.

“És a negyedik nemzedék visszatér ide …” (1M: 15,16)

Ábrahám ősatyánk álmában az Ö – való megígérte, hogy Ábrahám utódaié lesz Kánaán és a négyszáz éves egyiptomi fogságot követően visszatérnek ide. Pontosabban, nem mindenki tér vissza. Azok térhetnek vissza, akik elég bátrak és önérzetesek lesznek majd ahhoz, hogy csatlakozzanak Mózes csapatához, akik újra vállalni tudják a zsidó indentitást és az évszázados hagyományokat. A négyszáz év jelenti a négy nemzedéket. Az első nemzedék még ismerte és gyakorolta is a hagyományokat. A második nemzedék lelkileg már elszakadt attól, bár még gyakorolta a hagyományokat. A harmadik nemzedék odahaza még látott valamit, de már nem értették mi mit jelent és mire való. A negyedik nemzedék, amelyben már reminiszcenciák sem igen éltek, mégis visszatérhetnek az ősi forráshoz. Azóta sokszor megtörtént a négy nemzedékről szóló ábrahámi álomlátás beteljesedése. Ezért a most távozó nagyszülők, az időskorú szülők és középkorú gyermekeik a Szentírás tanúságai alapján reménykedhetnek, hogy “a negyedik nemzedékben visszatérnek ide” a 120 – 150 évvel ezelőtt virágzó zsidó élet XXI. századi megfelelőjét létrehozandó gyermekei Izráelnek.

A “Mondd el fiadnak azon a napon” parancsa a beleérzésre való nevelést hirdette. Több, mint három és fél évezreden át sikeresen alkalmazta a zsidóság és ma vannak “zsidó” megmondó emberek, akik legyintenek erre és azt állítják, hogy az első, második és harmadik nemzedék tagjai közül csak az képes kommunikálni a negyedik generációval, aki “úgymond” hasznos ismereteket tud számukra nyújtani az elektronikai kütyük világában vagy kivívja az elismerésüket a számítástechnikai tudásukhoz képest. Először is nem kommunikálni kell a negyedik nemzedékkel, hanem nevelni, tanítani, taníttatni, a közösségi életbe bevonni a minket követő generációkat. A XIX. és a XX. század folyamatos technikai változásai nem tették fölöslegessé a többévezredes kultúrát. Természettudományi nagyjaink, köztük Nobel – díjasaink a nyelvi logikát, az irodalmat és efféle, nem technokrata iskolázottságukat emelték ki valamennyien, amikor megkérdezték mi emelte őket a kortárs természettudósok fölé. A pandémia két és fél éve alatt kiderült a magyar pedagógus társadalomról, hogy túlnyomó részük nem tudott közel három év alatt eljutni oda, hogy az oktatásban alkalmazni tudja a részére biztosított eszközöket. A továbbtanuló gyerekek tömegeiről derült ki új közép vagy felső iskolájukban, hogy funkcionális analfabétának számítanak a számítástechnikai eszközök önálló alkalmazása terén, távoktatásban résztvevő diákként vagy hallgatóként. A technikai változások okozta lehetőségek értelmes felhasználása is fontos cél. Ugyanakkor a lelki és erkölcsi felkészülésnek is vannak szellemi és gyakorlati elvárásai. Általában elmondható, hogy az alsó és középfokú oktatás időszakában a sokrétű felkészülés a sokoldalú ismeretszerzés dominál. Ekkor az időbeosztás, a tanulni tudás képessége, a változatosságban való feloldódás elsajátítása jelentenek nagy segítséget.

“és kivezetett bennünket onnan, azért, hogy elhozzon bennünket, hogy nekünk adja az országot, amelyről megesküdött őseinknek.” (5M: 6,23)

Tudjuk, akiket az Ö – való kivezetett az egyiptomi rabságból, azok nem jutottak be Kánaánba, nem részesültek az Ígéret földjének áldásából. A 40 éves pusztai vándorlás során elhunyt nemzedék lelkileg bele tudta élni magát a honfoglaló nemzedék későbbi sorsába. Tehát Tóránk tanítása szerint nem csupán az előző nemzedékek, hanem az elkövetkező nemzedék életébe is bele kell éreznünk magunkat. A Talmud – i tanítás arra hajlít bennünket, hogy igyekezzünk megérteni embertársaink lelkivilágát. A Széder – este családi körben megtartott I – tentisztelet, amelynek liturgiája szemléltető oktatás, amelyben a zsidó gyermek látókörét kiszélesíti a letűnt nemzedékekre. A Haggada egyik részében, ahol vallásá emelkedik a történelem, ezt olvassuk: “Minden zsidó úgy érezze, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból“. A zsidó nevelési szellem arra törekszik, hogy a gyermek azonosítsa magát elődeivel és ápolja a lelkében a vágyat, részt venni a zsidó életben.

“Íme, én ott állok előtted a sziklán Hórebnél és sujts a sziklára és ömleni fog belőle a víz és inni fog a nép, és így cselekedett Mózes Izráel vénei előtt. És elnevezte azt a helyet Masszának és Meribának, Izráel fiainak pörlekedése és az Ö – való megkísértése miatt, midőn így szóltak: vajon köztünk van – e hát az Ö – való avagy nincsen?” (2M: 17,6-7)

Az egyiptomi kivonulás után, a sivatagban a nép fellázadt, mert nem volt vizük, hogy igyanak. Kételkedtek az Ö – valóban, hogy a bajukon segíteni tud. “Vedd a botot és gyűjtsd egybe a községet, te és testvéred Áron és szóljatok a sziklához szemük előtt, hogy adja ki vizét és te ki fogsz hozni számukra vizet a sziklából és így megitatod a községet és barmaikat.” (4M: 20,8) Mert a nép ismét vízhiányra panaszkodott. “És Mózes fölemelte kezét és kétszer ráütött botjával a sziklára; és bőven ömlött ki a víz és ivott a község és barmaik.” (4M:20,11) Mózes a lincshangulatban kijött a sodrából; ahelyett, hogy szólt volna a sziklához, ahogy Ö – való parancsolta neki, kétszer is ráütött. Nem csupán vezetőként hibázott ekkor Mózes Mesterünk, de meghiúsította az Ö – való nevelő – terelő szándékának megvalósulását is. Ha csak beszélt volna a sziklához, akkor a csoda nyilvánvaló lett volna és Ö – való Neve megszenteltetett volna a kétkedő tömeg előtt. “Negyven év során kiábrándultam abból a nemzedékből, s így szóltam: tévelygő szívű nép, amely nem ismeri fel útjaimat. Haragomban megesküdtem, hogy nem jutnak el nyugalmam helyére.” (Zsoltárok könyve: 95.fejezet, 10-11. vers) Mózes Mesterünk éppúgy nem juthatott el az Ígéret földjére, mint az a nemzedék, amelyet versében elítélt. “Meg ne keményítsétek szíveteket, mint Merivánál, mint Masza napján a pusztában, ahol próbára tettek őseitek, amikor ellenem fordultak, noha látták tetteimet.” (Zsoltárok könyve: 95.fejezet, 8-9.vers) A honfoglaló nemzedéknek mondja ezt Mózes Mesterünk. Végül is ők lettek a “negyedik nemzedék“, akik már öntudatos, szabad, hithű emberként, azaz zsidóként kezdhették meg a visszatérés csatáit Mózes halálát követően.

Az idézett zsoltárokat mózesi zsoltároknak hívjuk. Az első ilyen zsoltárnak (90.zsoltár) a címében benne is van, hogy az “Mózesnek, Ö – való emberének imája“. Tehát Mózes Mesterünk volt Izráel első prófétája is. “És szólt Ö – való Mózeshez és mondta neki: Én vagyok az Ö – való! És megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak mint Mindenható I – ten, de ezen a nevemen: Ö – való nem ismertettem meg magamat velük.” (2M:6,2-3) Mózes a Fáraótól jövet panaszkodik Ö – valónak, aki ekkor nyilatkozik meg Mózes előtt. Nem feddi meg Mózest, hogy tanulhatna az ősatyák hitéből, akik bíztak Ö – való szavában, pedig ők nem részesülhettek annak teljesüléséből. Az Ö – való az egyiptomi rabszolgaságból való szabadítás történelmi feladatával bízza meg Mózes Mesterünket, ezért nem feddi, hanem ellenkezőleg: megerősíti őt azzal, hogy az ősatyák előtt tett ígéreteihez képest egy fokkal tovább megy, amikor megnyilatkozik Mózes előtt: “Ö – való neve nem vált ismertté számukra.” (Mármint az ősatyák számára) Az Ö – való azt fejezi ki az istennevek között, hogy I – ten az egyes ember és az emberi történelem irgalmas Ura. Az Ö – való gyakorta csak történelmi távlatban szerez igazságot a földön, s amit az egyik nemzedéknek ígér, egy másik nemzedékben, esetleg csak évszázadok múltán valósítja meg, ám mindenképpen teljesíti, amit ígért. Mózes Mesterünk nagyságát mutatja, hogy a nyilvánvaló csalódás – nem az ő nemzedéke lett a negyedik nemzedék – ellenére végigjárta történelmi útját, felkészítette a következő generációt és ebben vele együtt küszködtek a szolgaságból lelkileg szabadulni képtelen, de a kivonulásban Mózessel tartó nemzedék tagjai is.