Lőw Lipót (1811-1875) híres prágai rabbi, Jehuda Lőw ben Bezalel leszármazottja, 1811-ben született Morvaországban. Rabbi tevékenysége kezdetétől fogva céljának tekintette és másokat is bíztatott magyar nyelv magas, irodalmi szintű művelésében. Felismerte, hogy nincsen egyenjogúság a közös nyelv ismerete nélkül. Első volt a rabbik között, aki magyarul prédikált, amivel kiváltotta a magyar ortodoxia képviselők ellenszenvét. 1844-tól több más befolyással bíró zsidó kortársával azon tevékenykedett minden befolyását latba vetve, hogy a magyar zsidók egyenjogúságot, állampolgárságot kapjanak. Ez az álom 1867-ben valósult meg, amikor az országgyűlés kimondta a zsidóság polgári és politikai egyenjogúsítását.
Az 1848-49-es forradalom alatt a zsidók még nem rendelkeztek polgári joggal. Ennek ellenére részt kívántak vállalni a magyar szabadságharcban. Több mint húszezer önkéntes vett részt a harcokban. Görgey Artúr, Kónyi Manó történésznek írt levelében dicsérte a zsidó nemzetőrök fegyelmezettségét, bátorságát és kitartásukat, azt, hogy katonai erényben, egyenrangúak voltak hősies magyar és más nemzetiségű társaikkal. A szabadságharc leverése után a zsidó közösséget súlyos hadisarc megfizetésére kötelezték a harcokban betöltött szerepükért. 1867-es kiegyezés után a zsidók egyenjogúságot, polgári és a politikai jogok kaptak I. Ferenc József császártól. 1895-ben a zsidó vallás, mint törvényes vallás egyenrangúvá vált a keresztény vallásokkal.
Lőw Lipót rabbi 1848 július havában, Selyén, bátorító, hazafias beszédet tartott a zsidó honvédoknak. Beszéde a korra és a rabbikra jellemző előimával kezdődött.
„Áldj meg bennünket, Istenünk és urunk, ígéretedhez képest, hogy mindenhol, hol nevedet említendünk, jössz hozzánk áldásoddal” ( II.M. 20/21.) Szent neved legyen dicsérve öröktől fogva mindörökre. A tábornok rabbi, Jesája prófétát idézte : „ …szegényre és levert lélekűre tekintek, és ki igémre remeg…” (Jes. 60/2.) egyenlőséget téve zsidó és magyar honvéd között.
Petőfi Sándor pátoszával dicséri kora szabadságra vágyó felismerését:
„Milyen váratlan események tanúi vagyunk hat hónap óta! Milyen meglepő változások fejlődének ki szemeink láttára! Milyen csodálatos újítások fullánkjai ébresztették fel a népeket tétlen álmaikból!”
Kimondja, hogy a zsidók hazájuknak tekintik Magyarországot, amiért készek harcolni és meghalni…
„De lelkes hazafiak az emberi méltóságot, a polgári szabadságot, a nemzeti önállóságot nagyobbra becsülik a nyugalomnál, a kényelemnél, az élvezetnél. Elvük: a hazának szava az Istennek szava; és e szó hangzatára minden pillanatban talpon vannak honfiúi lelkesedéssel, tettre kész fellángolással.”
Saját költeményéből idézve nyomatékosította a zsidó nemzetőrök hazafiságát:
„Romlott szív és romlott elme,
Ki hazája hő szerelme
Szép tettekre nem hevít.”
A szentírás szavaival buzdítja harcra kész hittestvéreit,:
„Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek…..mert az Örökkévaló Istened, Ő maga lesz veled, és el nem hagy el téged és el nem marad tőled.” ( V.M. 31/6.)
Négy pontba szedi a zsidó közösség, a harcokban való részvétele indíttatását:
- „Nem akarjuk pártolni az igazságtalanságot, hanem védeni akarjuk a jogot.
- Nem akarjuk támogatni az önkényt, hanem gyámolítani akarjuk a törvényes szabadságot.
- Nem akarjuk táplálni a durvaságot, hanem előmozdítani a műveltséget.
- Nem akarjuk oltalmazni a pártütést, hanem megszilárdítania akarjuk fenséges királyunk trónját.”
A négy akár a mai napig aktuális pont közül az utolsó kettős értelmezhetősége a legintellektuálisabb, legfilozofikusabb. A zsidók ugyanis köztudottan Királynak nevezik Istenüket, így a szöveget a zsidók szentírási idézetekkel gazdagított vallásos üzenetnek értették. A szöveg, a nem zsidó hallgatók fülében utalásnak hangzott I. Ferenc József császárra nyomatékos politikai üzenet formában, hiszen a beszéd elhangzásakor, a magyar nép harcban állt a császári hatalommal! A zavart, háborús állapotot átmenetinek aposztrofálja olyan értelemben, hogy a várt bekövetkező békében nem csorbul a császári tekintély.
A beszédet relatíve hosszú utóima zárta:
„Istenünk, urunk, mennyei gondviselőnk!…áldd meg drága hazánkat. Oltalmazd meg épségét, békéjét és dicsőségét….Erősítsd meg és áld meg a nemzeti őrség minden seregeit, a királyi széket, az alkotmányt….. Istenünk és urunk! Mi nem rémülünk a veszedelemtől; életünk, mindenünk a hazáé; de szeretjük hű házi népünket: feleségeinket, gyermekeinket. Életük, javuk, boldogságuk szívünkön fekszik. De messze lévén tőlük, s gondjukat nem viselhetve, lelkünk fenekéből esedezünk: légy te az ő gondviselőjük, oltalmazójuk; hiszen te kegyelmes atyja vagy minden teremtményeidnek. Óvd meg őket nyavalyától, nyomortól és add nekik mindennapi kenyerüket. És ha sorsunk feletti gondjuk kebleiket aggasztja, kínozza, áldd meg őket vigasztalással, megnyugtatással, és engedd, hogy a bú s a fájdalom éjjelében a remény csillaga vidámítsa fel szíveiket. Minket pedig, életnek s halálnak ura, minket vezess szent akaratod szerint. Mi imádjuk bölcsességedet s irgalmadat. Akár a halálba vezetsz bennünket neved dicsőítésére, akár a győzelem s a békesség napjára tartod fenn életünket: szent nevedet dicsérni akarjuk; mert tiéd a nagyság, a mindenhatóság, a győzelem és a dicsőség. Ámen.”
A beszéd zseniális retorikai erőssége az, hogy a rabbi disztingvál az elhangzásakor jelenlevő vagy a beszédet olvasó közönség között. A nem zsidó hallgatóság számára a beszéd egy jól megfogalmazott hazafias szöveg. Egyszerű, világos patetikus. A zsidó hallgatóság számára a szövegben rejtett „Istenfélelem” a meghatározó. A zsidók a maguk egyenjogúságra vágyó törekvésüket a Tíz Ige első mondatának „ szabadító Istenére bízzák”. A szabadságharc leverése után Lőw Lipót rabbi felségsértés és lázítás vádjával börtönbe került. Szabadulása után, 1850-ben iktatták be a szegedi főrabbi hivatalába, amit haláláig hűséggel és a nagy tanítókra jellemző korát meghatározó és befolyásoló intellektualitással viselt.
