ÜnnepAz ómerszámlálás 33. napja lág báomer, amikor felfüggesztik ennek az időszaknak a gyászszokásait, és egy napra az öröm és vigalom veszi át a helyet. A hagyomány szerint ekkor szűnt meg a Rabbi Ákivá (i. sz. 50–135) tanítványait sújtó járvány. Egy másik hagyomány szerint pedig ezen a napon hunyt el Rabbi Simon bár Jocháj (i. sz. 2. század), de mielőtt meghalt volna, felfedte a kabbala titkát. A lág báomeri szokások e két történelmi személy köré épültek fel. Rabbi Ákivára emlékezve a családok együtt kirándulnak a természetben, előkerül a nyilak, íjak használata is, példázva ezzel a Bár Kochbá-felkelést (i. sz. 132–135), melynek egyik szervezője volt Rabbi Ákivá is. Rabbi Simon bár Jochájra emlékezve pedig Izraelben Meron városába hatalmas tömegek zarándokolnak el, énekkel, tánccal ünnepelnek, és ilyenkor országszerte óriási máglyákat raknak.
A lág báomeri szokások egyik fontos eleme a tűzrakás hagyománya, melyre több magyarázat is van. Egyfelől tábortüzekkel adták közre a hírt, miszerint Bár Kochbá legyőzte a rómaiakat, s a mostani tábortüzekkel az akkori hír továbbítására emlékeznek. Másfelől Rabbi Simon bár Jocháj nevéhez kötik e hagyományt, miszerint mialatt átadta a titkos tan üzenetét tanítványainak, tűz vette körbe őket. A tanítványai olyan fényt éreztek, hogy nem tudták felemelni a tekintetüket, úgy, mint Mózes az égő csipkebokor láttán. A tűz szimbolikus jelentésével tehát magát a Tórát jelképezi, mint szellemi fényt és spirituális energiát, melynek legrejtettebb üzeneteit tárta fel Rabbi Simon bár Jocháj a tanítványai előtt.
A tűzgyújtás hagyományáról legkorábbi feljegyzésünk az 1445 és 1515 között élő, az itáliai Bertinoro városából származó Rabbi Obádjá ben Ábrahámtól maradt fent, aki korának kiemelkedő hittudósa volt. Joszef ben Solomon Colon tanítványaként először Bertinoro városának rabbija lett, s ezután gyakran csak így emlegették: a bertinoroi Obadja. Azonban egyre inkább olthatatlan vágyat érzett, hogy meglátogassa a Szentföldet, ezért 1486-ban útnak indult, és 1488-ban megérkezett Jeruzsálembe. Megjelenésével új korszakot nyitott az ottani zsidó közösség, sőt, az egész ország számára. Erős személyisége, ékesszólása és tudósi hírneve miatt érkezése után azonnal elfogadták a közösség szellemi vezetőjeként. Elsősorban intellektuális síkon végzett eredményes munkát a közösségi élet terén: a fiatalabb generációt a Talmud és a rabbinikus tanok tanulmányozására oktatta, és minden második szombaton drósékat tartott héberül, bár a köznyelv az arab volt. Itáliai kapcsolatainak köszönhetően pénzbeli támogatásokat szerzett, így szociális területen is sikerült jelentős változásokat elérnie. Amikor 1492-ben a zsidókat kiűzték Spanyolországból, sokan közülük Jeruzsálemben telepedtek le, és számukra Rabbi Obadja lett a szellemi vezető. Ezek a spanyol zsidók, akik intelligenciában, kultúrában és tudásban messze felülmúlták a palesztinai zsidókat, egy jesivát alapítottak Rabbi Obadjának. Abban az évtizedben, amely alatt Rabbi Obadja irányította a jeruzsálemi zsidó közösség életét, radikális fejlődés vette kezdetét. Nem sokkal érkezése után még neki kellett például egy sírt kiásni, mert nem volt erre ember. Pár év elteltével már teljes körű szociális hálót épített ki: jótékonysági intézményeket, chevra kadisát, kórházakat, egyesületeket működtetett. Hírneve egész Keleten elterjedt, a legmagasabb rangú rabbinikus tekintélyként tartották számon. Olyannyira, hogy még a mohamedán lakosság is gyakran kérte fel őt, hogy bírósági ügyekben döntsön. Lelkiismeretességét és erkölcsi morálját különösen tisztelték. Ma Jeruzsálemben utcanév őrzi emlékét.
Rabbi Obadját a Misna egyik kiemelkedő kommentátoraként is számon tartják. Stílusa világos, könnyen érthető. Néhány liturgikus alkotása kéziratban is fennmaradt. Számunkra mégis aktualitását tekintve most úti levelezései lehetnek izgalmasak, melyek komoly kultúrtörténeti forrásként szolgálnak. Egyik ilyen beszámolójában olvasható testvérének írt levele, amelyben arról tudósít, hogy ijár hónap 18-án Izraelben volt, ahol összegyűltek, és nagy tüzet gyújtottak. Ezekben a levelekben részletesen beszámol az eseményekről, amelyeket szubjektív meglátásaival fűszerez. Bepillantást nyerhetünk belőlük az akkori jeruzsálemi és izraeli helyzetbe, a közösségek alakulásába és fejlődésébe, és képet kaphatunk arról a kohézióról, mely fel tud emelni a porból és nyomorból egy magasabb szintű és minőségű életbe. Írt küzdelmekről és nehézségekről, sikerekről és győzelmekről, bánatról és örömről egyaránt. Levelei nem csak helyzetjelentést adnak az utókor számára, de kitűnő forrásként szolgálnak egy korszak hagyományainak és életvitelének megismeréséhez is.
