A ceglédi zsinagógában tartott megemlékezést Prof. dr. Róna Tamás. A főrabbi arra az 540 mártírra emlékezett, akiket a II. világháború alatt akaratuk ellenére deportáltak Auschwitz-Birkenauba. A főrabbi a következő szavakkal emlékezett rájuk:

זֶה דְּבַר-יְהוָה אֶל-זְרֻבָּבֶל לֵאמֹר:  לֹא בְחַיִל וְלֹא בְכֹחַ–כִּי אִם-בְּרוּחִי

Ez az Örökkévaló igéje Zerubbábelhez, mondván: Nem hatalommal, sem nem erővel, hanem az én szellememmel.[1]

Cegléd nagy múltú történelmében tudnunk kell,[2] hogy 1840-ben érkezik meg az a zsidó közösség, amely még ugyanebben az évben megalapítja a hitközséget.[3] 1855-ben felépül az első kis imaterem, a kis zsinagóga, majd 1906-ban  Baumhorn Lipót[4] tervei alapján megszületik a nagy zsinagóga, amely a városnak is ékköve lesz.[5]

Az itt élő zsidó közösség teljes szívével, akaratából és elkötelezettségből építi, ápolja a várost. A harmincas években sötét fellegek érkeztek, amelyek megdermesztették az együttérzést, az emberséget és elkezdték kirekeszteni a ceglédi zsidó polgárokat a város életéből, mert a vallásuk más.[6] Emlékezzünk arra az 540 mártír áldozatra, akiket június 25 és 27-e között a vasutak Auschwitz-Birkenau halál- és munkatáboraiba vittek![7]

Emlékezzünk édesapákra és édesanyákra, nagypapákra, nagymamákra, gyermekekre!

„Nem a sugár veszik el,

ha a Nap leszállott,

csak mi veszítjük el

a világosságot” (Tóth Ernő)

Emlékszünk az igazakra, akik az életük veszélyeztetésével próbálták megmenteni a társaikat!

Meg kell említeni Maximillian Kolbe atyát,[8] akinek a tettei után a világ legnagyobb Holokauszt-múzeumában egy fa hirdeti az Igazak tettét. Ő is közülük való!

Emlékezzünk egy olyan korra, ahol keresztények és zsidók együtt, egy városért dolgoztak. Így tekintettek akkoriban a ceglédi polgárok a zsidóságra: máriási zsidónak nevezték a közösség számos tagját. Ez kultúrtörténetileg és néprajzilag is kiemelkedő elismerésnek számított Prof. dr. Schweitzer József főrabbi úr kutatásai alapján.[9]

Hangozzék el a fohász, a Kohelet, a Prédikátor könyvének idézete:

„Ideje van a születésnek, és ideje van az elmúlásnak. Ideje van a kövek elhordásának, és ideje van a kövek összegyűjtésének. Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a beszédnek.”[10]

A világ gondviselő Alkotójának kegyelme teremtette az embert. Ez az életet adó burok felfeslik, az emberi kicsinyesség indulataitól. Ha végigtekintünk ezen a gyönyörű szöveten, sok helyen találhatunk szakadékot, felfeslett részeket. Az idő, az odaadás, a szeretet cérnájával próbáljuk javítani.

Harminc évszázaddal ezelőtt egy régen feledésbe merült birodalom uralkodója olyan gondolatokat vetett papírra, melyek lassan három évezred távlatából is szellemi támasz a napjainkban élő ember számára, és életre szóló bölcsességet ad. Az elmúlt korok során egy emberi jelző került a király neve mellé: a bölcsesség. Imádságunk korábban említett kezdősora  Salamon király könyvéből származik.

Napjaink tragédiái ma is megmozgatják a vízfelszín alatti rejtett mélységeket. A hit és a fohász szavaiba besűrűsödnek az ember érzései, lelkünk kívánságai. A gondviselés kegyelme ölelje körül a közösségünket, és adjon erőt, szilárd kitartást, hogy a homokszemekből üveg lehessen, és a bennünk dúló indulatokat, feszültségeket helyes irányba tudjuk terelni. A világ Alkotóját kérjük, hogy mindezeket a lelki gyengeségeket hűsítő esővé változtathassa.

Ismernünk kell a múltat, hogy legyen jövő. E törekvés a gondolkodó embernek sajátja, a teremtésünk hajnalától fogva. Annak, hogy a magyarországi zsidóság újra elfoglalja a neki járó szellemi és spirituális magasságot, záloga a vidéki a zsidóság. A generációk láncolata összekapcsolódik. Ha egy nemzedék eltűnik úgy, hogy nem hagy maga után kellő nyomot, a mi feladatunk és örökségünk, hogy a nyomaikat pótoljuk az Örökkévaló által teremtett úton.

A tanító szó újra zengjen a zsinagógáink falai között, és azokon kívül! 

[1] Zakariás könyve 4:6

[2] Cegléd helytörténetéről bővebben lásd: Cegléd története, szerk. Ikvai Nándor, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1982.

[3] Vö. Cseh Viktor: Zsidó örökség. Vidéki zsidó hitközségek Magyarországon, Budapest, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület, 2021.

[4] Baumhorn Lipót (1860–1932), jelentős magyar zsidó építész, számos magyarországi vidéki zsinagóga és zsidó hitélettel kapcsolatos egyéb épület alkotója. Életművéről bővebben lásd: Oszkó Ágnes Ivett: Baumhorn Lipót. Budapest, Holnap Kiadó, 2020.

[5] A ceglédi zsinagóga történetéről lásd: Magyar László: Zsinagóga volt…, https://cegledipanorama.hu/2019-10-29/zsinagoga-volt/ Letöltés ideje: 2022. június 18.

[6] Lásd: Végső István: Ceglédi zsidók sorsa a vészkorszakban, in A Holokauszt Magyarországon európai perspektívában, szerk. Molnár Judit, Budapest, Balassi Kiadó, 2005, 479–496.

[7] A magyarországi Holokauszt vidéki történéseiről bővebben lásd: A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, főszerk. Randolph L. Braham, Budapest, Park Kiadó, 2007.; Csősz László–Kádár Gábor–Vági Zoltán: The Holocaust in Hugnary. Evolution of a Genocide, Lanham, AltaMira Press, 2013.

[8] Szent Maximillian Kolbe (1894–1941), szentté avatott lengyel ferences minorita szerzetes, vértanú. A németek 1941-ben letartóztatták, és az auschwitzi koncentrációs táborba deportálták. Augusztus 1-jén a tábor 14-es barakkjából, ahol Maximilian Kolbe is élt, megszökött egy rab. A tábor parancsnoka bosszúból a barakk tíz lakóját éhhalálra ítélte. Ekkor Kolbe atya önként vállalta a halált egy kétgyermekes családapa, Franciszek Gajowniczek helyett. A németek a tíz foglyot egy félig földbe ásott bunkerbe zárták össze, hogy lassú éhhalál végezzen velük. A bunkerből mindvégig hallatszott az imádság és az ének, amit Kolbe atya vezetett a halálraítéltek között. 1971-ben VI. Pál pápa boldoggá, 1982-ben II. János Pál Pápa szentté avatta. Írásai magyarul megjelent válogatását lásd: A szeplőtelen lovagja. Válogatás Szent Maximilian Kolbe írásaiból és gondolataiból; szerk. Tóth Tünde–Vizler Tibor, ford. Kálmán Judit, Budapest, Etalon Kiadó, 2019

[9] Lásd bővebben: Schweitzer József: A zsidóság a magyar művelődés századaiban, Budapest, Budapesti Műszaki Egyetem, Természet- és Társadalomtudományi Kar, Társadalom- és Gazdaságtudományi Intézet, 1994

[10] A Prédikátor könyve 3:2–8.