Az első fejfedőm, amelyet kizárólag azokra a nem túl gyakori alkalmakra nyomtak a fejembe szüleim, amikor elvittek a zsinagógába, igen tetszetős, kerek, kék sapka volt fehér rátétekkel. Ahogy visszaemlékszem, a többi fiúgyereken is valamiféle sapka volt: az akkoriban divatos simléderes- vagy svájcisapkák, a felnőtteken meg kalap, szóval kipát akkoriban nem láttam senkin Nyíregyházán. A hatvanas években még éltek ott ortodox zsidók, akik látszatra talán csak abban különböztek a nem-ortodoxoktól, hogy télen-nyáron kalapban jártak. A nem-ortodox volt tehát a másik kategória, néha elhangzott a status quo – vagy ahogy mifelénk mondták: a stateszku – megnevezés, a neológ szót akkoriban nem hallottam. (A biztonság kedvéért a cikk megírása előtt megkérdeztem néhány helyi ismerőst, azt mondták, ők sem.) Távoli rokonaink között is voltak ortodoxok, akik, amikor nálunk vendégeskedtek, étkezésnél sem vették le a kalapot.
A fej befedésére nincs tórai parancsolat, mégis vannak, akik tréfásan az ellenkezőjét állítják Mózes V. 31. 1-re hivatkozva, amely így kezdődik: „Ment Mózes…”. Márpedig, ha ment, akkor ugye senki nem gondolhatja, hogy a próféták legnagyobbikának nem volt valami a fején! Merthogy meg van írva a Sulchán Áruch-ban (Kicur S. Á. III. 6.):
„Tilos fedetlen fővel négy rőfnyit járni (négy lépést tenni), valamely szent szót kimondani”.
A Sulchán Áruch azonban a XVI. században született, Mózes pedig a leginkább elfogadott számítások szerint i. e. 1531-től i. e. 1411-ig élt. Azért éppenséggel járhattak Izrael fiai és más népek is fedett fővel, amit leginkább a nyári forróság indokolhatott.
Egyes nézetek szerint azért mentette meg az Örökkévaló választott népét az egyiptomi rabszolgasorból, mert nem változtatták meg sem nevüket, sem nyelvüket, sem pedig öltözéküket. Ma – hála a Teremtőnek – nem élnek rabságban zsidók, de a helyzet azért korántsem egyszerű; az árulkodó ruházat Nyugat-Európában időnként akár veszélyes is lehet. Hat évvel ezelőtt világszerte széleskörű vitát váltott ki a marseille-i zsidó hitközség elnökének felhívása, amelyet egy kipában sétáló zsidó férfit ért késes támadás után tett közzé, s amelyben kérte a közösség tagjait, hogy közterületen és nyilvános helyeken tartózkodjanak kipa viselésétől. Az elsők között Haim Korsia francia országos főrabbi ítélte el ezt a felhívást, mondván, hogy nem szabad behódolni az erőszaknak, és lemondani a nemzeti hovatartozás hagyományos jelképéről. Cvi Ammar hitközségi elnök ezzel szemben arra hivatkozott, hogy a kipát viselők életveszélyes támadásnak teszik ki magukat, márpedig a vallás szerint az élet megőrzése a legfontosabb; mint tudjuk, az életmentés még a sabati tiltó parancsolatokat is felülírja. Franciaországban akkoriban 58 működő zsinagóga, 23 zsidó iskola és 60 kóser étterem volt.
Egyszer a nyíregyházi zsinagóga ajtajában álltam, amikor bejött az utcáról egy járókelő, odalépett hozzám és megkérdezte, megnézheti-e belülről is az épületet. Miután igent mondtam, még érdeklődött erről-arról, közben a kipámat nézte. Végül csak megkérdezte: mondja, ez mitől áll meg a fejükön? Mutattam neki a csatot. Jó, de mi van, ha valaki kopasz? – firtatta. Akkor odaragasztja. Létezik kétoldalas ragasztószalag és tapadókorongos megoldás is, de az illető akár le is cserélheti nagyobb méretűre, ami biztosan megáll a fején.
Nem zsidókra természetesen nem vonatkoznak vallásunk hagyományai, de azért az illem úgy kívánja, hogy zsinagógába vagy zsidó temetőbe lépve fedjék be a fejüket – mint ahogyan egy zsidótól elvárják, hogy vegye le a fejfedőjét egy keresztény templomban. Illetve talán ez sem egyértelmű. Egyszer részt vettem egy kis Szabolcs megyei zsidó temetőben rendezett emlékműavatáson. Magánkezdeményezés volt: elpusztított családtagjai névsorát vésette fel valaki egy gránit emlékműre. Az eseményt a helyi polgármester nyitotta meg. Beszédét azzal kezdte, hogy tisztában van a zsidó vallás hagyományaival, tudja, hogy a jelenlévők és a hely iránti tisztelet azt diktálná, hogy fedett fejjel jelenjen meg. Ő azonban – hangsúlyozta – azért nem vett fel kalapot, hogy ezzel is demonstrálja: kívülállóként szolidáris velünk és a minket ért tragédiával.
Engem meggyőzött.
