Miért van szükség a zsidó nép pusztai vándorlásai állomásainak felsorolására? Bölcseink szerint azért vannak felsorolva a helyek, hogy az utókor meggyőződjék arról, hogy I-ten lakatlan, veszélyes, élelem és víz nélküli helyeken vezette népét, táplálta, és gondoskodott róluk ott, ahol egy ember sem élhet meg.

Rási mindezt egy hasonlattal illusztrálja: Egyszer egy király elvitte a beteg fiát egy hosszú és fárasztó útra az egyetlen orvoshoz, aki képes volt meggyógyítani őt. Sok nehézséggel és kihívással kellett szembenéznie az út során, de végül elérték az orvost, aki képes volt meggyógyítani. Mivel a fiú nem volt magánál az odafelé vezető úton, a király visszafelé ugyanazon az úton vitte, hogy megmutassa neki, mi történt a különböző állomáshelyeken: „itt megálltunk pihenni, itt nagyon fáztunk, itt rosszabbul lettél stb”.

Ugyanígy a Máászé hetiszakaszban: Isten felsorolja a népnek a sivatagban eltöltött 40 évi vándorlásuk során végigjárt állomásokat. Ezek alatt formálta nemzetté a zsidó népet, és lettek készek, hogy belépjenek Izrael országába, hogy ott teljesíthessék küldetésüket.

„Örök tűz égjen az oltáron, ne aludjon ki” (III.M. 6/6) A jeruzsálemi Talmud kihangsúlyozza: „még az utazások alatt se aludjon ki a tűz az oltáron”.

Midrás Rabba Bamidbár 40. tanítja: Amikor az ember otthon van, kevésbé valószínű, hogy vétkezne. Még akkor is, ha megkísérti a rossz ösztön, legyőzi azt, mert tudja, bármit is tesz, barátai, ismerősei tudomására jut. Más a helyzet, ha távoli helyre utazik, mert hajlamos azt hinni, hogy tettei büntetlenül maradhatnak, hiszen otthon nem válnak ismertté. Erre utal a vers: “ajtódnál hever a bűn” (I.M. 4/7.), vagyis amikor elhagyod lakásod ajtaját, nagyobb az esélye, hogy vétkezz. Azonban a Zsoltár 128:1 versében ezt olvashatjuk: “boldog, aki féli az Örökkévalót, aki az útjain jár“, azaz, amikor úton van az ember, akkor is figyeljen Isten törvényeire. Ez a gondolat fogalmazódik meg a fenti talmudi idézetben, és erről szól a Zsoltár 119:1 verse is:

»boldog, akinek hiba nélküli az útja, akik az Örökkévaló Tórájával mennek«.

Egy jómódú haszid meglátogatta, Dov Ber rabbit, a Mezricsi Mágidot (1773–1827). Döbbenten tapasztalta, hogy a „Mester” nyomorúságos körülmények között él! Jóindulattal kérdezte: „Hogyan lehetséges, hogy ilyen szerényen, majdnem szegénységben élsz? Hogyan lehetséges, hogy híveid támogatása nem elegendő emberséges, tisztességes körülmények megteremtésére, kényelmes bútorok beszerzésére?” „Mond!” – vágott vissza a Rabbi –, „Te jobb helyzetben vagy? Hol vannak a te bútoraid? Csak egy szerény bőröndöt látok a kezedben?!” „Valóban, kedves rabbi, de én most éppen utazás közben vagyok.” – válaszolt a haszid. „Hát ez az” – zárta rövidre a Rabbi –, „én is folyamatosan úton vagyok.”

Az ember élete is folytonos utazás, „úton levés”. A történések forgatagában, a nehézségek pillanatában nem lehet megérteni a problémák igazi értelmét. Később, amikor felidézzük, elemezzük a történteket, az „állomásokat”, megértjük mi volt szerepük és céljuk. Isten szándéka kifürkészhetetlen, sokszor előfordul, hogy az egykor nehezen megélt megpróbáltatásként megélt kihívások utunk egy-egy állomása voltak, amiért utólag végül hálásak lehetünk az Örökkévalónak.