A Tóra e mondata az alapja annak, hogy a zsidók minden étkezés után áldást mondanak. Az asztali áldás neve: „bencsolás”. Bölcseink szerint ha kötelesek vagyunk áldással hálát mondani az Örökkévalónak, kál-váhomer (könnyűről a nehézre történő) következtetés, hogy áldást kell mondanunk minden étkezés előtt is, hiszen „ha jóllakottan áldást mond az ember, akkor éhesen nem annál inkább ezt kell tegye”?
A Talmud bölcsei szerint abból, hogy valaki hogyan értelmezi az asztali áldást, abból eleve kiderül, hogy az illető értelmes, vagy egyszerű „ám háárec”, azaz nehéz felfogású ember. Ugyanis ha jóllakottan azt mondja, hogy Isten „jóságában” (uvtuvo) élünk, akkor érti a dolgok lényegét! Ha viszont azt vallja, hogy Isten „jóságából” (umitovo), akkor félhomályban tapogatózik. Mi a különbség kettejük között? Az előbbi tisztában van vele, hogy az Örökkévaló jósága mindig körülvesz bennünket. A másodikkal az a probléma, hogy úgy vélekedik a Teremtőről, mint aki az égi magaslatok távolságából küldi az emberek életében a boldogságot jelentő javakat. De ez nem így van! Hiszen Isten, a Sechina jelenléte folyamatos, csak oda kell figyelni. Hiszen az áll: „Minden helyen, ahol megszólítanak, ott vagyok és megáldalak”(Bráhot 50a).
Egy alkalommal egy nagyon gazdag ember kereste fel a vorki Jichak rabbit. A rabbi faggatta, hogyan, miként éli meg a gazdagsága adta lehetőségeket? Erre az ember mondta, hogy gazdagság ide, gazdagság oda, ő bizony legolcsóbb ételeket fogyaszt: kenyéren és sós heringen él! A rabbi nagyon elcsodálkozott és mondta: „Hát, egy zsidónak, akit megáld az Örökkévaló akkora vagyonnal, annak bizony húst kell ennie, és drága óbort kell innia minden fő étkezéskor! ” Az emberek, akik jelen voltak, elcsodálkoztak azon, amit a rabbi mondott, mire Jichák rabbi így magyarázta:
„Azt hiszitek hát, hogy lényegtelen, mivel táplálkozik, mit eszik az ember? A szűkölködőnek az a fontos, hogy tele legyen a gyomra. De a vagyonos ember, aki önmagával is szűkmarkú, mit várhat attól a szűkölködő, aki szorultságában felkeresi egy darab kenyérért? A gazdag, vagyonos ember, aki finom húst eszik, és jó bort iszik minden nap, az felismeri, hogy a szegénynek legalább kenyérre és sóra szüksége van. De ha ő is csak kenyeret és sózott halat eszik, azt hiszi, hogy a szegénynek a kő is elég.”
Mi van ha valaki evett, és elfelejtett áldást mondani az étkezés után? Bölcseink magyarázata: „Ha valaki eszik, és nem mond hálaadó áldást, az olyan, mint aki Istennek szentelt áldozatokból fogyasztana. Miként írva van: „Az Örökkévalóé a föld és teljessége…” ( 24. Zsolt.1).
Rábbá bár Chana egy karavánnal ment, evett, de elfelejtett áldást mondani (bencsolni). Azt mondta magában: „Mit tegyek? Ha azt mondom társaimnak, hogy ettem, és vissza akarok menni bencsolni oda, ahol ettem, …arra majd azt mondhatják, hogy bárhol, ahol áldani akarod Istent, megteheted. Jobb tehát, ha azt mondom, hogy van egy galambom aranyból, és ott felejtettem, ahol ettünk, arra majd mondják, hogy visszamehetek, és megkereshetem.” Mondta tehát nekik: várjatok meg, mert elhagytam egy aranygalambot. Visszament, áldást mondott (bencsolt) és valóban talált egy aranygalambot! (Bráchot 35a.)
„Miért galambot mondtál, Rábbá bár Chana?” – kérdezték tőle. „Mert Izrael népe galambhoz hasonlít” – magyarázta –, amint írva van: »olyanok lesztek, mint a galamb szárnyai, melyeket ezüst borít, vagy mint vitorla-tollai, melyek színarany fényűek« (68.Zsolt.14). Ahogy a galamb csak szárnyai által menekülhet, úgy Izrael is csak az áldások által élhet.” (Bráchot 53b).
